• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

A felszolgálási díj szabályozásáról az alapvető jogok biztosának eljárása kapcsán

Szerző: Hámori Antal

 

Hámori Antal

egyetemi docens, Budapesti Gazdasági Egyetem

 

A felszolgálási díj szabályozásáról az alapvető jogok biztosának eljárása kapcsán

 

Debreceni Jogi Műhely, 2017. évi (XIV. évfolyam) 1-2. szám (2017. június 30.)

DOI 10.24169/DJM/2017/1-2/3

 

„Előszó” – a téma aktualitása, jelentősége

A felszolgálási díj állami szabályozása ma Magyarországon – fogyasztóvédelmi, munkavállalói, üzemeltetői szempontból is – nagyon aktuális, jelentős, komplex téma, különös tekintettel a jelenlegi regulációt is sértő, a tanulmányban említésre kerülő gyakorlatokra és a kötelező bevezetés kezdeményezésére, amely a média érdeklődését is felkeltette.*

A vendéglátó üzletek üzemeltetői a mai szabályozás szerint maguk döntik el, hogy alkalmaznak-e vagy nem felszolgálási díjat; vagyis azon üzemeltetők, akik fel akarják számítani azt, e reguláció szerint megtehetik (akár minden, szabályozás szerinti üzemeltető), saját maguk által mérlegelve a különböző körülményeiket (például a fogyasztókra, vendégekre, a munkavállalókra, a versenytársakra, a jövedelmezőségre gyakorolt hatásokat). Az állam által – a kötelezővé tétellel – ebbe beleszólni (túl a jelenlegi reguláció véleményem szerinti elfogadhatatlanságán) a józan ész, a jogállamiság további megcsúfolása lenne, illogikus volna, a „piacot”, a „versenyt” is rombolná, torzítaná, szükségtelenül és aránytalanul korlátozná, a belső piaci szolgáltatásokról szóló, 2006. december 12-i 2006/123/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: Irányelv), amely az Európai Unió Hivatalos Lapjának 2006. december 27-i (L 376.) számában jelent meg, rendelkezéseibe is ütközne /ld. pl. Irányelv 15. cikk (2) bekezdés g) pont: „A tagállamok megvizsgálják, hogy jogrendszerük a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságot vagy a szolgáltatási tevékenység gyakorlását az alábbi megkülönböztetésmentes követelmények bármelyikének való megfeleléshez köti-e: […] g) rögzített legalacsonyabb és/vagy legmagasabb díjtételek, amelyeknek a szolgáltatóknak meg kell felelnie”/.

A 2005 májusi, „a felszolgálói díj bevezetésével összefüggő jogszabályok módosításáról” szóló, Kormány részére készített gazdasági és közlekedési miniszteri, igazságügyi miniszteri előterjesztés(-tervezet), amelynek – abszurd módon és tartalommal – „A” és „B” változata volt, tartalmazta, hogy a kötelező felszolgálási díjat a fogyasztók egyértelműen áremelésként élnék meg, kedvezőtlen idegenforgalmi hatása is lenne, a kötelező díj beavatkozás a piaci folyamatokba is; szó szerint idézve: „Az »A« változat, a szolgáltatás színvonalától, az éttermi áraktól, a piaci körülményektől és lehetőségektől függetlenül is felszolgálói díjat kell fizetni, amelyet a fogyasztók egyértelműen áremelésként élnek meg. Kedvezőtlen idegenforgalmi hatása is van, mert azoknak az üzleteknek, amelyek éves program alapján előre értékesítik szolgáltatásaikat, azokat éppen az idegenforgalmi szezon kezdetén módosítaniuk kell, mely hatással lehet későbbi üzleti kapcsolataikra is. A kötelező díj, beavatkozás a piaci folyamatokba is. Mindezekről az Ágazati Párbeszéd Bizottság egyes tagjaival, a szakmai képviseletekkel is egyeztetést folytattunk, akik éppen az előzőekben leírtak miatt nem támogatnák a felszolgálói díj kötelező bevezetését. A »B« változat a felszolgálói díjat nem tenné kötelezővé, csak megteremtené a lehetőséget arra, hogy az európai gyakorlathoz hasonlóan az üzemeltető felszolgálási díjat állapíthasson meg maximum 10 % mértékben. A »B« változat nem avatkozik be a piaci folyamatokba, az üzemeltető maga dönti el, hogy felszámol-e ilyen díjat vagy sem.” (Előterjesztés 2–3. oldal) – végül is 2005-ben a „B” változat került elfogadásra, akkor 15%-os felső határral, amely határ 2009. október 19-től hatálytalan. Emlékezetem szerint 2005-ben az akkori ellenzék a „felszolgálási díj” intézményének bevezetése ellen felszólalt; a diszkriminációs problémákkal kapcsolatos ellenzéki kifogásokra az akkori miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) válaszként azt mondta, hogy majd más területeken is bevezetik ezen (jelentős kedvezményeket, mentességet tartalmazó) szabályozást, amely – a rossz növelése – hál’ Istennek nem következett be, viszont most a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége (MSZÉSZ) egy másik rosszal, a kötelezőséggel kopogtat az „ablakon”, illetve a Magyar Turisztikai Ügynökség ajtaján, asztalán, s hogy – a „szakmai” kapcsolódás („találkozás”) „okán” – a „hozzá nem értés”-t, a „kedvezést” (önös-önző érdeket) mennyiben fedi át (el) az újdonsült („új seprűs”) „bizonyítási vágy”, ma még talán talány, a jogalkotóknak, s jogalkalmazóknak – nehogy csapdába essenek – mihamarább megfejtendő feladvány.

A felszolgálási díj kötelező bevezetését szorgalmazó, fentiekben hivatkozott ez évi kezdeményezés(ek), amennyiben a felszolgálási díj kötelező bevezetésétől várják az említett problémák megoldását, – a felszolgálási díj kötelező bevezetése melletti érvekként, indokolásként – olyan problémákról szólnak, amelyek annyiban egész egyszerűen a mai reguláció alapján orvosolhatók: az üzemeltetők a jelenlegi szabályozás szerint felszámítják a felszolgálási díjat. Ezzel az állam által nem borzoltatják tovább a fogyasztók és mások idegeit, hanem az üzemeltetők maguk viselik döntéseik következményeit, azaz a politikusok nem „ugornak fejest a semmibe”, nem „mozdulnak árnyékra” (alaptalan, fölösleges politikai csatározásoknak és kudarcoknak is kitéve magukat): azon üzemeltetők, akik alkalmazni akarják – a szerintük „üdvöt” hozó – felszolgálási díjat, felszámítják azt, akik pedig másban látják a reménysugarat, nem követik azt; elvégre a „rendszerváltás” utáni harmadik évtizedben például a MSZÉSZ is rábízhatná a döntést az érintett üzemeltetőkre, s valóban ne akarja megmondani – a jogalkotó útján – az egyik „vállalkozás” a másiknak, hogy milyen üzlet-, munkadíjazás-, „felszolgálási díj”-politikát folytasson. Az egyértelműen jogellenes, ha a munkáltató (üzemeltető) nem fizeti ki a munkavállalóknak a „külön jogszabályokban meghatározott adókkal és járulékokkal csökkentett” felszolgálási díjat.

A felszolgálási díj intézményét – az alábbiakban foglaltak szerint – dogmatikai, alkotmányos, fogyasztóvédelmi szempontból is elfogadhatatlannak tartom, az állam által történő kötelezővé tételét pedig a reguláció abszurditásának nagyon nagy mértékű növelése körébe sorolnám.

 

A) Az alapvető jogok biztosának eljárása

A felszolgálási díj jelenlegi magyar állami szabályozásának és a borravaló adómentességének megsemmisítése érdekében történő Alkotmánybírósághoz való fordulást – tizennyolcoldalas alkotmánybírósági indítványtervezettel – kérve 2016. április 18-án (2016. április 15-én kelt) beadvány érkeztetett az alapvető jogok biztosához.[1]

Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala főosztályvezetőjének a – 2016. május 23-i keltezésű, AJB-3480/2016 ügyszámú iratában adott – tájékoztatása szerint az ügyben megkeresték a nemzetgazdasági minisztert, hogy adjon tájékoztatást a panasszal kapcsolatban, amelynek eredményéről hamarosan értesíteni fogják a panaszost. Az alapvető jogok biztosa 2017. január 17-én kelt, AJB-872/2017 ügyszámú iratában válaszolt a panaszra.

Az alapvető jogok biztosa annak ellenére, hogy a beadvány részét képező alkotmánybírósági indítványtervezet a következő szövegrészt magában foglalja: „Álláspontunk szerint a felülvizsgálni és megsemmisíteni kért rendelkezések az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdésével, M) cikkének (2) bekezdésével, XV. cikkének (2) bekezdésével és 18. cikkének (3) bekezdésével ellentétesek, megsértik a fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való jogát, a jogállamiság (jogbiztonság), a megkülönböztetési tilalom (a jogegyenlőség, a diszkrimináció-mentesség, az egyenlő bánásmód), valamint a »jogforrási hierarchia« tiszteletben tartásának alkotmányos követelményét.”,[2] háromoldalas válaszában mindössze az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdése szempontjából vizsgálódott.[3]

Az alapvető jogok biztosa a következőket írta: „Tisztelt Uram! Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával és a felszolgálási díjra, valamint a borravaló adómentességére vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel kapcsolatos értelmezési problémájával hozzám fordult. Álláspontja szerint a felszolgálási díj jelenleg hatályos szabályozása és a borravaló adómentessége sérti az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdése által megfogalmazott megkülönböztetés tilalmát, ezért alaptörvény-ellenes. Beadványában arra kér, hogy forduljak az Alkotmánybírósághoz és kezdeményezzem a kifogásolt szabályozás Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatát.”; a Nemzetgazdasági Minisztérium válaszában adott tájékoztatás ismertetése után – a 3. oldalon – kifejtve: „A vendéglátás területén adott borravaló adózási szempontból történő megkülönböztetése és a felszolgálási díjra vonatkozó külön szabályozás 2005. október 1-jétől része az adójogi szabályoknak. A jogalkotói cél a juttatások megkülönböztetésekor részben a vonatkozó európai gyakorlat átvétele volt, részben pedig a turisztikai, vendéglátást ösztönző gazdaságpolitikai céloknak való megfelelés. Az egyenlő bánásmód követelményének a kérdése pedig ebben a vonatkozásban álláspontom szerint azért nem merülhet fel, mert arról az alkotmánybírósági gyakorlat tükrében csak akkor beszélhetünk, ha a különbségtétel indokolatlan és egyben az emberi méltóság sérelmével is jár. Ezen második, konjunktív feltétel – azaz az emberi méltóság sérelme – hiányában hátrányos megkülönböztetés nem állapítható meg. A borravalót megalapozó munkakör (azaz a vendéglátás vagy más szolgáltatási szektor) szerinti különbségtétel pedig objektív alapú megkülönböztetést valósít meg, amely nem kapcsolódik az emberi méltóság alapjogához. Mindezekre tekintettel a kifogásolt jogszabályi rendelkezés Alaptörvénnyel való összhangjának megállapítását az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 24. §-a alapján nem kezdeményezem.”

A Nemzetgazdasági Minisztérium válaszában adott tájékoztatás ismertetéséről szóló – az 1–3. oldalon szereplő – rész, a felvezető szöveget[4] követően, az alábbiakat tartalmazza:

„A jelenlegi szabályok szerint a borravaló adózása alapvetően kettéágazik: a vendéglátásra vonatkozó speciális szabályok mellett az összes többi esetre az adózási szabályok külön nem térnek ki. Ennek megfelelően a hatályos adójogszabályok szerint a borravaló adózása nem egységes, eltérő szabályozás érvényesül a vendéglátáson belül és a vendéglátás területén kívül (pl. töltőállomáson, fodrásznál stb.) adott borravalóra. A borravalót gyakran összetévesztik az ún. felszolgálási díjjal, azonban a két fogalom nem ugyanaz. A borravalóval a szolgáltatással való megelégedettséget szokás kifejezni, míg a felszámításra kerülő felszolgálási díjat (szervízdíjat) a számla tartalmazza (hazánkban általában 10%-os mértékben). A felszolgálási díjat a munkáltatónak tovább kell adnia a munkavállalók részére, ugyanakkor a felszolgálási díj felszámítása nem zárja ki a borravaló adhatóságát. Fontos megjegyezni, hogy a borravaló összege nem szerepel sem a nyugtán, sem a számlán, ezzel ellentétben a felszolgálási díjat a számlán, nyugtán elkülönítetten kell szerepeltetni.

 

I. A borravaló

A borravaló olyan jutalmul kapott összeg, amit a vásárló, fogyasztó önkéntes elhatározásából, szokásjogi alapon abban az esetben ad, amikor elégedett egy szolgáltatással. Két alapvető típusa különböztethető meg, egyrészt közvetlenül a fogyasztótól kapott borravaló, másrészt a munkáltató által visszaosztott borravaló összege.

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 52. § (2) bekezdése szerint a munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki. Ilyen meghatározott díjazásnak minősül minden olyan vagyoni értékű szolgáltatás, amelyet harmadik személy a munkáltatót megillető szolgáltatáson felül a munkavállalónak nyújt.

A munkavállaló tehát akkor fogadhat el borravalót, ha azt a munkáltató előzetesen engedélyezte. Az engedélyezésre formakényszert az Mt. nem határoz meg, így arra akár szóban, akár a munkáltatónál már kialakult gyakorlat alapján is sor kerülhet, nem szükséges azt írásba foglalni. Lényeges kitétel ugyanakkor, hogy a munkavállaló bére nem csökkenthető olyan indoklással, hogy egyéb juttatásban is részesül.

 

1. A vendéglátáson kívüli területeken közvetlenül a fogyasztótól kapott borravaló

A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Szja törvény) 1. számú melléklet 7.2 pontja szerint egyes tevékenységekhez kapcsolódóan adómentes a magánszemély részére más magánszemély(ek) által ingyenesen vagy kedvezményesen juttatott (fizetett) vagyoni érték; nem alkalmazható e rendelkezés, ha a juttatás (a fizetés) a magánszemély vagy más által teljesített termékértékesítésre (vagyoni érték átengedésére), szolgáltatásnyújtásra tekintettel vagy azzal összefüggésben történik (így különösen nem adómentes a magánszemély által, hálapénz címén megszerzett vagyoni érték).

A fenti előírásra tekintettel a vendéglátáson kívüli területeken közvetlenül a fogyasztótól kapott borravaló az Szja törvény szerint adóköteles jövedelem, tekintettel arra, hogy ugyan adómentes a magánszemély részére más magánszemélytől kapott vagyoni érték, de ez a szabály nem alkalmazható többek között akkor, ha a juttatás szolgáltatásnyújtásra tekintettel vagy azzal összefüggésben történik. A borravalót jellemzően a kapott szolgáltatással való elégedettség kifejezéseként, ellenszolgáltatás jelleggel szokás adni, így a borravalóra nem alkalmazható az adómentes szabály.

Ebből következően a vendéglátáson kívüli területeken közvetlenül a munkavállalónak nyújtott borravaló a magánszemély adóköteles jövedelme, amely után 15% személyi jövedelemadó és 27% egészségügyi hozzájárulás fizetési kötelezettség keletkezik. Ebben az esetben a megállapított jövedelem 78%-át kell jövedelemként figyelembe venni. Ha egyéni vállalkozó kap borravalót, akkor azt az egyéni vállalkozói bevételként kell bevallania és figyelembe vennie.

 

2. A vendéglátás területén kapott borravaló

2.1 A vendéglátás területén közvetlenül a fogyasztótól kapott borravaló

Az Szja törvény 1. számú melléklet 4.21 pontja alapján egyes tevékenységekhez kapcsolódóan adómentes a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló. A vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló tehát olyan adómentes jövedelem, amelyet a magánszemélynek akkor sem kell bevallania, ha egyébként más jövedelme is van.

A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.) 4. § k) pont 1. alpontja szerint járulékalapot képező jövedelem a felszolgálási díj, a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló. Ugyanakkor a Tbj. 24. § (1) bekezdés a) pontja alapján a foglalkoztatott nem fizet nyugdíjjárulékot, valamint egészségbiztosítási- és munkaerőpiaci járulékot a borravaló után.

A Tbj. 26. § (7) bekezdése alapján a vendéglátó üzlet felszolgálója a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló után 15% nyugdíjjárulékot fizethet. A vendéglátó üzlet felszolgálója a borravaló után fizethető járulékot a személyi jövedelemadóról benyújtott bevallásában vallja be, a bevallás benyújtására előírt határidőig fizeti meg, továbbá a bevallásában adatot szolgáltat a 15% nyugdíjjárulék alapjáról és összegéről.

 

2.2 A munkáltató által visszaosztott borravaló

A munkáltató által visszaosztott borravaló esete jellemzően akkor merül fel, ha a szolgáltatást igénybe vevő magánszemély bankkártyával teljesíti a vételárat, és a vásárló a tényleges vételártól magasabb összeget fizet elégedettsége kifejezéseként. Megvalósulhat természetesen úgy is, ha a felszolgálók által készpénzben kapott borravaló a szolgáltató (munkáltató) kasszájába kerül. Mindkettő esetben a borravaló a cég bevételének minősül. Az így befolyt borravalót a munkáltató a munkavállalók között valamilyen szempont alapján újra feloszthatja, ez a kiegészítés azonban már a munkavállaló jogviszonyának megfelelően (jellemzően munkabérként) adó- és járulékköteles jövedelem.

 

II. A felszolgálási díj

A szervízdíj, felszolgálási díj a szolgáltatás keretében eladott termékek (ételek, italok) ellenértékén túl a kiszolgálásért külön felszámított tétel az alábbiak szerint.

A felszolgálási díj mértékének megállapításáról, valamint a felszolgálási díj alkalmazásának és felhasználásának szabályairól szóló 71/2005. (IX. 27.) GKM rendelet meghatározása szerint felszolgálási díj a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény (a továbbiakban: a kereskedelemről szóló törvény) 2. §-ának 30. pontja szerinti vendéglátás keretében a vendégek felszolgáló közreműködésével történő kiszolgálásáért felszámított külön díj. A kereskedelemről szóló törvény szerint vendéglátás a kész- vagy helyben készített ételek, italok jellemzően helyben fogyasztás céljából történő forgalmazása, ideértve az azzal összefüggő szórakoztató és egyéb szolgáltató tevékenységet is.

A felszolgálási díj mértéke jelenleg nincsen jogszabályban meghatározva, jellemzően a vendéglátóegység vezetője határozza meg annak mértékét és összegét. A felszolgálási díjat a fogyasztó részére adott számlán, nyugtán elkülönítetten kell feltüntetni. A felszámított felszolgálási díjat havonta kell a vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködőknek kifizetni. A kifizetésnek meg kell egyeznie a felszolgálási díj befolyt összegének adókkal és járulékokkal csökkentett hányadával.

A felszolgálási díj közreműködők közötti felosztásának szabályairól, arányáról az üzemeltetőnek – ha a munkahelyen munkavállalói érdek-képviseleti szervezet működik – az érdekképviseleti szervezettel kell írásban megállapodnia. Ha a munkahelyen munkavállalói érdek-képviseleti szervezet nem működik, a felszolgálási díj felosztásának arányáról az üzemeltetőnek a közreműködőkkel kell írásban megállapodni.

Az Szja törvény 1. számú melléklet 4.21. pontja alapján egyes tevékenységekhez kapcsolódóan adómentes a magánszemély által külön jogszabály szerint felszolgálási díj címen megszerzett bevétel. Vagyis a magánszemélynek (felszolgálónak) nem keletkezik személyi jövedelemadó fizetési kötelezettsége a felszolgálási díj után.

A Tbj. 4. § k) pont 1. alpontja szerint járulékalapot képező jövedelem a felszolgálási díj, a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló. Ugyanakkor a Tbj. 24. § (1) bekezdés a) pontja alapján a foglalkoztatott nem fizet nyugdíjjárulékot, valamint egészségbiztosítási- és munkaerőpiaci járulékot a felszolgálási díj után.

A Tbj. 26. § (7) bekezdése alapján a felszolgálási díj után a foglalkoztató – a foglalkoztatott helyett – 15% nyugdíjjárulékot fizet, míg a foglalkoztatott nem fizet nyugdíjjárulékot, valamint egészségbiztosítási- és munkaerőpiaci járulékot.”

 

B) Az alapvető jogok biztosa válaszának reflexiója, a szabályozás kritikája

Az alapvető jogok biztosa tehát az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdése, M) cikkének (2) bekezdése és 18. cikkének (3) bekezdése, a jogállamiság (jogbiztonság), a fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való joga és a „jogforrási hierarchia” tiszteletben tartásának alkotmányos követelménye szempontjából – a beadványban foglaltak ellenére – nem vizsgálódott, amely véleményem szerint elfogadhatatlan.

Különösen érdekes ezek után az alapvető jogok biztosa válaszának utolsó mondatát olvasni: „Őszintén remélem azonban, hogy tájékoztatásom segítségére szolgál, és a jövőben is állok rendelkezésére minden olyan ügyben, amelynek vizsgálatára az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény feljogosít.”

Ahhoz, hogy a tisztelt Olvasó eldönthesse, az alapvető jogok biztosának tájékoztatása, benne a Nemzetgazdasági Minisztérium tájékoztatása mennyire tudott segítségül („nóvummal”) szolgálni a panaszosnak, álljon itt a beadvány részét képező alkotmánybírósági indítványtervezet Indokolásának B) része („Az indítványozói álláspont kifejtése”),[5] vagyis a fentieket követően érdemesnek tartom újfent megnézni közelebbről, hogy – a panaszos szerint – milyen problémák vetődtek fel a szóban forgó regulációval kapcsolatban.[6]

 

1. Bevezetés

Magyarországon a felszolgálási díj alkalmazása 2005. október 1-től megengedett,[7] azelőtt tilos volt.[8] A felszolgálási díj mértékének megállapításáról, valamint a felszolgálási díj alkalmazásának és felhasználásának szabályairól szóló 71/2005. (IX. 27.) GKM rendelet (R.), amely három §-ból áll, kétszer módosult. Az első alkalommal – 2008. december 28-i hatálybalépéssel[9] – az 1. § (3) bekezdése,[10] amely a második módosítással – 2009. október 19-től – hatálytalan,[11] az utóbbival – az alábbiak szerint – az 1. § (1)-(2) bekezdése,[12] és a 2. §[13] hatályát vesztette[14] (a 3. § a 2005. október 1-jei hatálybalépésről rendelkezik). E módosítások mögött – többek között – szabályozásbeli változások és pontatlan, illetve helytelen szövegezés miatti korrekciós igények álltak.[15]

 

2. Az R. jelenleg hatályos szabályai – értelmezési kérdések és kritika

Az R. jelenleg hatályos szabályai szerint a felszolgálási díj a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény (a továbbiakban: Kertv.) 2. §-ának 30. pontja szerinti vendéglátás[16] keretében a vendégek felszolgáló közreműködésével történő kiszolgálásáért felszámított külön díj,[17] amit havonta kell a vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködőknek kifizetni.[18] A kifizetésnek meg kell egyeznie a felszolgálási díj befolyt összegének – külön jogszabályokban meghatározott – adókkal és járulékokkal csökkentett hányadával.[19] A felszolgálási díj közreműködők közötti felosztásának szabályairól, arányáról az üzemeltetőnek – ha a munkahelyen munkavállalói érdek-képviseleti szervezet működik – az érdek-képviseleti szervezettel kell írásban megállapodnia.[20] Ha a munkahelyen munkavállalói érdek-képviseleti szervezet nem működik, a felszolgálási díj felosztásának arányáról az üzemeltetőnek a közreműködőkkel kell írásban megállapodni.[21] Az R. e rendelkezéseken kívül még azt tartalmazza, hogy a fogyasztó részére adott számlán, nyugtán a felszolgálási díjat elkülönítetten kell feltüntetni.[22]

Az R. jelenleg hatályos szabályai alapján véleményünk szerint továbbra is kérdés: az R.-ben a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködők” csak felszolgálók, vagy mások is; tehát kiknek jár a felszolgálási díj?[23]

Értelmezésünkben az R. 1. § (1) bekezdése szerinti „közreműködés”-től „elválnak” az R. 1. § (4)-(5) bekezdése szerinti közreműködők, mivel a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködők” tágabb kört fog át, mint a „felszolgáló”. A felszolgálási díjat csak a felszolgáló közreműködésével történő kiszolgálásért szabad felszámítani, de egyrészt a felszolgáló is csak közreműködik (más, a vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködők mellett) a kiszolgálásban, másrészt a felszámított felszolgálási díj havi kifizetése a vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködők körére terjed ki, márpedig a vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – nemcsak felszolgálók működnek közre (ld. pl. üzletvezető, barman, vendéglátóipari eladó); vagyis az R. 1. § (4)-(5) bekezdése szerinti „közreműködők” nemcsak a felszolgálókra terjed ki.[24]

Összefoglalóan a feltett kérdés első felére a válasz véleményünk szerint: az R. 1. §-ának jelenleg hatályos (1) bekezdése a „felszolgáló”-val mindössze a közvetett kiszolgálást fejezi ki, amelyre kiterjed a felszolgálási díj, és az R. 1. § (4) bekezdésének első mondata „mutatja meg”, hogy kik részesülnek a felszolgálási díjból, akik azonban nemcsak a felszolgálók.[25]

Kérdés, hogy a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködők” köre kiterjed-e például az „üzletben” raktáros munkakört betöltő személyekre?

Az, hogy a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben –” az üzemeltető vendéglátása, vagyis nem Magyarország vendéglátása (vagy „a vendéglátás” – mint olyan) szempontjából értendő, az R. 1. §-ának rendelkezéseiből értelmezésünk szerint egyértelműen következik, ugyanis azok címzettje az „üzemeltető”. Kérdés, hogy az „üzlet” (a „munkahely”) minden munkavállalója a „vendéglátásban közvetlenül közreműködők” körébe tartozik-e (az értelmezésre csak ráerősít-e a „– az üzletben –” szövegrész); vagyis arról van-e szó, hogy az „üzlet” minden munkavállalója az üzemeltető vendéglátásában közvetlenül közreműködő,[26] és például a taxis, aki a vendéget az üzlethez fuvarozza, a közvetetten közreműködő, vagy mind a közvetlenül, mind a közvetetten „közreműködők” az „üzleten” belül értelmezendők?

Eme utóbbi értelmezésen belül kérdés, hogy például a szakács, a cukrász – az R. szerint – közvetlenül vagy közvetetten közreműködőnek minősül-e? Amikor a szakács, a cukrász a vendég asztalánál készíti, tálalja az ételt (pl. valamilyen flambírozott különlegességet), akkor egyértelműen közvetlenül közreműködőnek (a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködő”-nek) tűnik, de amikor – mint általában – a konyhában tevékenykedik („süt, főz”), vajon közvetlenül közreműködik, a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben –” közreműködik? A Kertv. vendéglátás definíciója alapján – eme utóbbi értelmezés szerint is – mindkét esetben: a válasz inkább igenlő.[27] Ezt alátámasztani látszik az is, hogy a Kertv. alkalmazásában „üzlet: kereskedelmi tevékenység folytatása céljából létesített vagy használt épület, illetve önálló rendeltetési egységet képező épületrész, helyiség, ideértve az elsődlegesen raktározás, tárolás célját szolgáló olyan épületet vagy épületrészt is, amelyben kereskedelmi tevékenységet folytatnak”;[28] „árusítótér: az üzleten belül a termék vásárlóknak történő bemutatására és értékesítésére szolgáló terület”;[29] továbbá a kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 210/2009. (IX. 29.) Korm. rendelet 28. §-ának d) pontja szerint e rendelet alkalmazása szempontjából „melegkonyhás vendéglátóhely: meleg- és hideg ételeket, cukrászati készítményeket, sütő- és édesipari termékeket, kávét, szeszesitalt és szeszmentes italokat forgalmazó üzlet, ahol az ételeket meghatározóan a helyszínen készítik”; vagyis az „üzlet” fogalmába nemcsak az „árusítótér” („fogyasztótér”, „vendégtér”) értendő, hanem például a konyha és a raktár is.

Kérdés tehát ezek után, hogy hol a „határ”? Az utóbbi értelmezésen belül: vajon a „mosogató” munkakörben foglalkoztatott munkavállaló, amikor a drinkbár-pultban – akár a barman-nel együtt – mosogatja a poharakat (vagy egyébként is), a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködő”? S a „takarító” munkakörben foglalkoztatott munkavállaló, amikor a vendégtérben a nyitvatartási idő alatt például a szőnyegre esett ételt összesöpri (vagy egyébként is), ilyennek minősül?

Az „üzlet” kapcsán az is kérdés, hogy az ún. „házon kívüli rendezvény” esetében, amikor noha van a vendéglátásban közvetlenül közreműködő, nem szabad alkalmazni a felszolgálási díjat? Ha az „üzlet” fogalmát szorosan vesszük, akkor nem szabad, de ha kiterjesztően (figyelemmel a felszolgálási díj céljára[30]), akkor fel szabad számítani azt.

Ismereteink szerint az említett értelmezési problémák tarka képet mutatnak a gyakorlatban, amelyek jelentős tisztázásra, megfelelő hivatásos jogalkalmazói reflexióra szorulnak, és persze a jogalkotó is a dilemma után járhat(ott volna), mert a kifejtettek szerint nagyon is indokoltnak tűnik; hiszen nem mindegy, hogy azok részesülnek-e a felszolgálási díjban, akiknek jár, vagy azok is, akiknek nem jár, sértve az előbbiek jogát (véleményünk szerint az egyértelműen jogellenes, ha az üzemeltető a felszolgálási díj egy részét megtartja magának). Azt gondoljuk, hogy a felvetett értelmezési kérdések a jogbiztonság követelménye szempontjából is relevánsak.[31]

Kétségtelen, „nem árt”, ha a jogalkotó és a jogalkalmazó a józan észnek[32] megfelelően a természetes valósághoz igazodik, vagyis finoman fogalmazva nem rugalmatlan; tehát, a felszolgálási díj állami megengedéséhez képest, a „vendéglátásban közvetlenül – az üzletben – közreműködők” köre nem szűkül le a felszolgálói munkakörre, de ugyanakkor nem is „határtalan”,[33] és a pénzügyi jogi jogalkotás is ehhez kötődik. Mielőtt azonban áttérnénk bonyolultabb (pénzügyi jogi) területre, szeretnénk rámutatni egyrészt a 15%-os felső határ eltörlésének – véleményünk szerint – súlyosan aggályos voltára, másrészt pedig magának a felszolgálási díjnak az elfogadhatatlanságára, amely miatt annak idején (2005-ben) – emlékezetünk szerint – az akkori ellenzék felszólalt.

A felszolgálási díj abszurditását jól mutatja a 15%-os felső határ eltörlésének következménye, amely szerint a fogyasztó (vendég) a bruttó díj[34] akár dupláját is fizetheti, ami nyilvánvalóan a józan ésszel szembe megy (a kétezer forintos rántott szelet négyezerért kelne el). E változáshoz képest mely’ hatóság, bíróság mondja (húzza) meg a mércét, vagy talán az ezerszázalékos felszolgálási díj is normális (jogszerű) jelenség?

Erre persze mondják egyesek, hogy a tájékoztatási követelményeknek megfelelnek, s így az (a „döntés”, a vendég „döntése”) a „szerződési szabadság” része. Ha pedig a tájékoztatási követelményeknek nem felelnek meg, akkor a felszolgálási díj felszámítása jogellenes, és a vendég nem köteles azt megfizetni. Meglátásunk szerint ebből a szempontból is érdemes szemügyre venni a felszolgálási díj felszámításával kapcsolatos tájékoztatási előírásokat és gyakorlatot.

A termékek eladási ára és egységára, továbbá a szolgáltatások díja feltüntetésének részletes szabályairól szóló 4/2009. (I. 30.) NFGM-SZMM együttes rendelet (R2.) 6. § (2) bekezdése – 2009. szeptember 23-ai hatálybalépéssel[35] – kimondja: ha a vállalkozás valamely termék forgalmazásával közvetlen összefüggésben nyújtott szolgáltatásáért külön díjat számít fel (így különösen a felszolgálási, szállítási, kiszállási díjat), a külön díjat a termék árának feltüntetésére vonatkozó szabályok szerint, az érintett termék árával együtt (ugyanazon árkiíráson vagy árjegyzéken) kell feltüntetni.[36]

Az R2. 2. §-ának (1) bekezdése alapján a termék eladási árát – a (2) és a (4) bekezdésben meghatározott kivétellel – a) a terméken, annak csomagolásán vagy a termékhez egyéb módon rögzítve, vagy b) a közvetlenül a termék mellett elhelyezett egyedi árkiíráson vagy a fogyasztó számára a megvenni kívánt termék kiválasztásakor könnyen hozzáférhető árjegyzéken (ideértve az étel-, illetve itallapot is) kell feltüntetni.[37] A 2. § (4) bekezdése szerint a Kertv.-ben meghatározott vendéglátás keretében értékesített termék vonatkozásában az eladási árat vagy az egységárat kell feltüntetni.[38]

Az R2. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a termék egységárát, ha az nem egyezik meg a termék eladási árával, a) a terméken, annak csomagolásán vagy a termékhez egyéb módon rögzítve, vagy b) a közvetlenül a termék mellett elhelyezett egyedi árkiíráson vagy a fogyasztó számára a megvenni kívánt termék kiválasztásakor könnyen hozzáférhető árjegyzéken (ideértve az étel-, illetve itallapot is) kell feltüntetni.[39]

Az R2. 4/A. §-a pedig tartalmazza, hogy az olyan vendéglátó üzlet esetében, ahol a vendéget felszolgáló közreműködésével szolgálják ki, az üzlet étel- és italválasztékához kapcsolódó eladási árakat, illetve egységárakat bemutató árjegyzéket az üzlet bejáratán kívül, annak közelében is el kell helyezni.[40]

Az R2. rendelkezései kapcsán érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy – véleményünk szerint – a felszolgálási díj és a szállítási, kisszállási díj között dogmatikai szempontból is jelentős különbség van, mert a felszolgálási díj szerinti kiszolgálás lényegi sajátja (szerves része) a szolgáltatásnak, az üzletben történik, amelyért a vendég díjat fizet (ráadásul a vendéglátás, a vendéglátó szolgáltatás komplex, sajátos szolgáltatás[41]), ami a szállításról és a kiszállásról nem mondható el.[42]

Ami pedig a tájékoztatásbeli különbségeket illeti: a) a 15%-os felső határ eltörlésével a „mérték” az R.-ben nem jelenik meg, s így (szó szerinti, kifejezett) ellentmondás nincsen például az Fgytv. 14. §-ának (4) bekezdésével, de a „mérték” a gyakorlatban „mértéktelenül” tovább él (az R. ekként hatályosul), ami a szabályozás korrekciójának szükségességét is felveti;[43] b) a tájékoztatási gyakorlat rendkívül tarka, mondhatni, nagy mértékben nem fogyasztóbarát [%-os, kis betűs, hiányos, „eldugott”: sérti az Fgytv. 14. §-ának (3)-(4) bekezdését], ami hatékony jogalkalmazói fellépést kíván.

 

3. Az R. dogmatikai, alkotmányossági problémái – a fogyasztóvédelem megtorpanásai

3.1. A felszolgálási díj természete

A felszolgálási díj – az említettek szerint – a vendéglátásban közvetlenül (az üzletben) közreműködők munkájának díjazására, jövedelemként szolgál; vagyis nem más, mint munka díjazása, voltaképpen egyfajta „teljesítménybérezés” (legalábbis a forgalomhoz igazodik).[44] E közreműködők – az ismertetett konjunktív feltételek fennállása esetén – azért részesülnek (a munkabéren túl) felszolgálási díjban, mert „kiszolgálnak”. Ez a megoldás ellentmond annak a koncepciónak, hogy „a vendéglátó helyen a szolgáltatásért kifizetett ellenérték nem csak az elfogyasztott étel, ital árát foglalja magába, hanem minden olyan járulékos szolgáltatás ellenértékét, amely ahhoz kapcsolódik (az étel elkészítése, felszolgálása stb.)”.[45]

A szabályozás alapján egyértelműen lehet látni, hogy a felszolgálási díj nem azonos a borravalóval; noha a Tervezet indokolása szerint: „A tervezett szabályozás a felszolgálási díjat azért legalizálja, hogy ezáltal a borravaló ne zsebből zsebbe vándoroljon, hanem nyomon követhető legyen.”[46] Ezt a szándékot tükrözi a következő mondat is: „A vendég által önkéntesen adott borravaló sorsa nem követhető nyomon, a döntő hányada zsebből zsebbe vándorol, ez után személyi jövedelemadót annak ellenére sem fizetnek, hogy erre a hatályos rendelkezések szerint is kötelesek lennének azok, akik kapják.”[47] A Tervezetben a szövegező – érdekes módon – a borravaló legalizálásáról beszél (érdekes, mert a borravaló akkoriban is legális volt), és a felszolgálási díjról, mint a borravaló helyett bevezetésre kerülő intézményről szól: „A tervezet azáltal, hogy legalizálja a borravalót, megteremti a személyi jövedelemadó kötelezettség teljesítésének ellenőrizhetőségét, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a felszolgálási díj emeli a vendéglátás árait azzal, hogy az eddig önkéntes – a szolgáltatás színvonalától is függő és azt elismerő – borravaló helyett a szolgáltatás színvonalától függetlenül kötelező költséggé válik a fogyasztó számára.”[48] A borravaló és a felszolgálási díj közti különbséget nem megfelelően megjelenítő álláspontról tanúskodik a következő megfogalmazás is: „A vendéglátásban elfogadott gyakorlat a borravaló, ugyanakkor az Európai Unió számos országában a borravaló helyett felszolgálási díjat alkalmaznak, amelynek adótartalma jobban nyomon követhető.”[49] Az Indokolás szerint: „Az európai gyakorlatnak megfelelően a vendéglátó üzleteknek lehetőségük lesz arra, hogy a »borravalót« legálisan feltüntessék árlapjaikon és azt a vendég által fizetett számlában elkülönült tételként megjelenítsék.”[50]

 

3.2. A felszolgálási díj dogmatikai ellentmondásai a polgári jog és a munkajog tükrében

A felszolgálási díj létjogosultságának kérdése polgári jogi és munkajogi szempontból is megközelíthető: a cselekmény (a felszolgálási díj alkalmazása) az „autonóm mozgástér védelmének elve”, valamint a „jóhiszeműség és tisztesség (jóerkölcs) elve” alapján is megítélhető (ld. még „rendeltetésszerű joggyakorlás elve” és „joggal való visszaélés tilalmának elve”). A normatív jellegű, ún. operatív alapelvek közvetlenül is alkalmazhatók; „minden törvényes rendelkezésben bennerejlő (immanens) magnak tekintendők”.[51]

A vendég (fogyasztó) elismerendő és védendő törvényes érdeke (döntési és cselekvési szabadsága, autonóm személyi és vagyoni mozgástere), hogy saját maga eldönthesse, akarja-e pénzben is kifejezni a felszolgálással (kiszolgálással) kapcsolatos elégedettségét vagy nem, és azt is, hogy ki(k)nek, illetve, ha nem elégedett, akkor ne kelljen külön is fizetnie a felszolgálásért (kiszolgálásért), és ekként is cselekedhessen.[52]

A munka díjazását (a munkabért) a foglalkoztatott (munkavállaló, pl. pincér, barman, vendéglátóipari eladó) nem követelheti a vendégtől, mert a foglalkoztatóval van munkavégzésre irányuló jogviszonyban (munkaviszonyban). A foglalkoztató (munkáltató, üzemeltető) pedig – a munkajogi szabályokból is következően – nem háríthatja közvetlenül a vendégre (fogyasztóra) a foglalkoztatott (munkavállaló) munkájáért járó díjazás – akár csak részbeni – megfizetését. A „felszolgálási díj” léte, s mértéke tehát – elvileg (fogalmilag) – a vendég szabad akaratától függ, kellene, hogy függjön. A vendéglátó üzlet üzemeltetője köteles (lenne) tiszteletben tartani a vendég ezzel kapcsolatos szabadságát (akarati, döntési és cselekvési autonómiáját). Ha az ún. „felszolgálási díj” szerinti rész a foglalkoztatott jussa, akkor az – elvileg – a munkáltató által fizetendő munkabér körébe tartozik, kellene, hogy tartozzon; ha pedig nem, akkor az a vendég döntésétől függ, kellene, hogy függjön.

A jóhiszeműség és tisztesség (jóerkölcs) polgári jogi alapelve (követelménye) belső feltétele és egyúttal tartalmi, terjedelmi korlátja minden alanyi jogosultságnak. Az alanyi jog látszatába burkolódzó, de a jóhiszeműség és tisztesség elvét sértő magatartás minimum jogalap nélkülinek, jogosulatlan magatartásnak minősül, azaz igényt nem keletkeztet, jogi védelmet nem kaphat, a célzott joghatást nem érheti el. Súlyosabb eseteiben pedig kifejezetten jogellenesnek minősíthető, vagy a törvény, vagy a bíró által, és a jogellenes magatartáshoz fűződő szankciókkal sújtható.[53]

 

3.3. A felszolgálási díj jelenleg hatályos pénzügyi jogi szabályozása

Az Szja tv. 81. §-ának (5) bekezdése tartalmazza: felhatalmazást kap a vendéglátásért felelős miniszter, hogy rendeletben meghatározza a felszolgálási díj alkalmazásának, kifizetésének és felhasználásának részletes szabályait. Az Szja tv. 1. számú mellékletének 4.21. alpontja alapján a magánszemély által külön jogszabály szerint felszolgálási díj címen megszerzett bevétel, valamint a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló adómentes.[54]

A Htv. 40/C. § (3) bekezdésének b) pontja értelmében az (1) bekezdés szerinti bevételt csökkenteni kell a felszolgálási díjjal.[55]

A Tbj. 4. § k) pontjának 1. alpontja alapján a Tbj. alkalmazásában a felszolgálási díj és a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló is járulékalapot képező jövedelem. A Tbj. 24. § (1) bekezdésének a) pontja értelmében a foglalkoztatott nem fizet nyugdíjjárulékot, valamint egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékot a felszolgálási díj és a borravaló után. A Tbj. 26. §-ának (7) bekezdése alapján a külön jogszabály szerinti felszolgálási díj után a foglalkoztató – a foglalkoztatott helyett – 15%-os mértékű nyugdíjjárulékot fizet; a vendéglátó üzlet felszolgálója a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló után 15% nyugdíjjárulékot fizethet; a vendéglátó üzlet felszolgálója a borravaló után fizethető járulékot a személyi jövedelemadóról benyújtott bevallásában vallja be, a bevallás benyújtására előírt határidőig fizeti meg, továbbá a bevallásában adatot szolgáltat a 15% nyugdíjjárulék alapjáról és összegéről.

A Tny. 22. § (1) bekezdésének e) pontja értelmében az öregségi nyugdíj alapját képező havi átlagkereset összegét az 1988. január 1-jétől a nyugdíj megállapításának kezdő napjáig elért (kifizetett), a kifizetés idején érvényes szabályok szerint nyugdíjjárulék alapjául szolgáló kereset, jövedelem havi átlaga alapján kell meghatározni, és keresetként, jövedelemként a felszolgálási díj 81%-át is figyelembe kell venni. A Korm. r. 14. §-ának (5) bekezdése is tartalmazza, hogy a felszolgálási díj, illetőleg a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló 81 százalékát kell a havi átlagkereset meghatározásánál keresetként, jövedelemként figyelembe venni.

Az Art. 31. § (2) bekezdésének 28. pontja szerint: „A munkáltató, a kifizető (ideértve az egyéni vállalkozónak nem minősülő magánszemély munkáltatót is), illetőleg az 52. § (4) bekezdésének l), p), r), s), t) és v) pontjaiban meghatározottak a rájuk vonatkozó bevallási gyakoriságtól függetlenül, havonként, a tárgyhót követő hónap 12. napjáig elektronikus úton bevallást tesznek az adó- és/vagy társadalombiztosítási kötelezettségeket eredményező, magánszemélyeknek teljesített kifizetésekkel, juttatásokkal összefüggő valamennyi adóról – kivéve a kamatjövedelem adóról –, járulékokról és/vagy az alábbi adatokról: […] 28. a felszolgálási díj után fizetett nyugdíjjárulék alapjáról és összegéről”.[56]

 

3.4. A felszolgálási díj alkotmányossági problémái

3.4.1. A fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való jogának sérelme

A vendéglátásért felelős miniszter törvényben felhatalmazást kapott, hogy a felszolgálási díj alkalmazásának és felhasználásának szabályait jogszabályban megállapítsa,[57] a rendeleti reguláció azonban – mivel a felszolgálási díj eredetileg (az R.-ben) mértékben jelent meg, s a gyakorlatban jelenleg is így érvényesül – véleményünk szerint ellentétes az Fgytv. azon rendelkezésével, amely kimondja, hogy: „[a]z eladási árat és az egységárat, illetve – határon átnyúló szolgáltatásnyújtás kivételével – a szolgáltatás díját Magyarország törvényes fizetőeszközében kifejezve, a fizetőeszköz nemét (forint) vagy annak rövidítését (Ft) megjelölve kell feltüntetni.”[58] A felszolgálási díj ebből a szempontból – túl azon alkotmányos követelményen, hogy az alacsonyabb szintű jogszabály nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal[59] – sérti a fogyasztók jogos érdekét, megfelelő tájékoztatáshoz való jogát,[60] mert nyilvánvalóan nem lehet ugyanannyi idő alatt megmondani például a 3.760.- Ft 8%-át, mint elolvasni azt, hogy (kerekítve) 301.- Ft.

 

3.4.2. Diszkriminációs problémák

A Tbj. 19. §-ának (2)-(3) bekezdései a következő – jelenleg hatályos – szabályokat tartalmazzák: „(2) A biztosított, a kiegészítő tevékenységet folytató egyéni és társas vállalkozó, valamint tagi munkavégzés esetén a szociális szövetkezeti tag által fizetendő nyugdíjjárulék mértéke 10 százalék. (3) A biztosított által fizetendő egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulék mértéke 8,5 százalék. Az egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékon belül a természetbeni egészségbiztosítási járulék 4 százalék, a pénzbeli egészségbiztosítási járulék 3 százalék, a munkaerő-piaci járulék 1,5 százalék.”

Az ismertetett szabályozás szerint a felszolgálási díj ugyan általános forgalmi adót tartalmaz, ami jelenleg 27%[61] (mint a szociális hozzájárulási adó[62]), és így, ennyiben a központi költségvetési bevétel úgymond „biztosított”,[63] de miután azt a fogyasztó fizeti meg, a munkabérrel kapcsolatos adó- és járulékfizetési kötelezettségekhez képest (ami a munkavállaló oldalán: 15% szja,[64] 10% nyugdíjjárulék, 8,5% egészségbiztosítási és munkaerő-piaci járulék) – noha voltaképpen a munka díjazásáról van szó –  a munkavállaló és a munkáltató szempontjából jóval kedvezőbb, mert a foglalkoztatottnak nyugdíjjárulék-, valamint egészségbiztosítási és munkaerő-piaci járulékfizetési kötelezettsége nem keletkezik, továbbá adómentes (a foglalkoztatónak a 15%-os mértékű nyugdíjjárulékot a felszolgálási díjból kell fizetnie).

Ez a „megoldás” véleményünk szerint – túl azon, hogy a munka (felszolgálás, kiszolgálás) díjazásának (pénzben kifejezett ellenértékének), mint költségnek a jelen esetben is a bérköltségek között kellene szerepelnie – a diszkrimináció-tilalom alkotmányos követelménye[65] szempontjából is aggályos. A felszolgálási díj ugyanis – a fogyasztó nézőpontjából fennálló – kötelező volta[66] folytán teljesítménybérrészként funkcionálva, foglalkoztatotti, foglalkoztatói adó- és járulékmentesség mellett diszkriminatív módon van jelen a szabályozásban: más, szintén teljesítmény- vagy vegyes (időbért és teljesítménybért összekapcsoló) bérezési formában foglalkoztatott, a szabályozás szempontjából az érintettekkel egy csoportba tartozó, homogén – összehasonlítható, azonos helyzetben levő – jogalanyi kört képező, borravalós munkakörben foglalkoztatott munkavállalók[67] és munkáltatóik részére nincs biztosítva ez az igen jelentős „kedvezmény” (mentességi lehetőség).[68]

További diszkriminációs probléma, hogy a szabályozás szerint a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló adómentes,[69] akkor is, hogy ha az adott üzletben nem számítanak fel felszolgálási díjat, más foglalkozások[70] esetén a borravaló adóköteles.[71]

Véleményünk szerint ennek a (személyek közötti, munka honorálásával kapcsolatos közteherviselési) megkülönböztetésnek – végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával,[72] de „az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga”[73] és a közteherviselés,[74] illetőleg a jogállamiság alkotmányos követelményével[75] is összefüggésben – objektíve (tárgyilagos mérlegelés szerinti) ésszerű (alkotmányos) indoka nincsen, így önkényes diszkriminációnak minősül.

Az R. betűi szerint az is előállhat, hogy az üzemeltető (munkáltató) a munkabért a minimálbér szintjén tartja, illetve a munkavállalókkal arra leszállítja, és a felszolgálási díjat alkalmazza, azt növelve és növelve, akár kétszáz-százalékosra, a bruttó díjat úgy csökkentve, hogy a vendégnek ne kelljen többet fizetnie, mint az eredeti bruttó díj 15%-os felszolgálási díjjal növelt összege, miközben az állam más munkáltatóknak és munkavállalóknak nem biztosítja ezt a kedvezményes (mentességi) „lehetőséget”.

 

3.4.3. A 15%-os felső határ eltörlésének kérdése az Irányelv tükrében

A felszolgálási díj 15%-os felső határa hatályon kívül helyezésének megítélése tekintetében – véleményünk szerint – meghatározó jelentősége van annak, hogy a felszolgáló közreműködésével történő kiszolgálás az üzletben, díjazás ellenében nyújtott komplex (sajátos) vendéglátó szolgáltatás szerves részét képezi (lényegi sajátja),[76] amely miatt a munka kötelező díjazásának a vendéglátó szolgáltatás díján belül, munkabérként kell(ene) megjelennie. A szállítási, kiszállási díj esetében a szolgáltatás nyújtása nem üzletben történik.

Az Irányelv a Közösség valamely tagállamában letelepedett szolgáltatók által nyújtott szolgáltatásokra alkalmazandó.[77] Az Irányelv alkalmazásában „szolgáltatás”: „a Szerződés 50. cikkében említett, rendszerint díjazás ellenében nyújtott bármely önálló gazdasági tevékenység”.[78] Az Irányelv rendelkezéseit tekintve, a „kérdés” szempontjából – véleményünk szerint – a 15. cikk (2) bekezdés g) pontjának értelmezése vetődik fel: „A tagállamok megvizsgálják, hogy jogrendszerük a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságot vagy a szolgáltatási tevékenység gyakorlását az alábbi megkülönböztetésmentes követelmények bármelyikének való megfeleléshez köti-e: […] g) rögzített legalacsonyabb és/vagy legmagasabb díjtételek, amelyeknek a szolgáltatóknak meg kell felelnie”.

Véleményünk szerint az Irányelvnek sem az idézett, sem más rendelkezéseiből nem következik a 15%-os felső határ eltörlésének kötelezettsége, mert az Irányelv szerinti „szolgáltatás” a vendéglátó szolgáltatás (nem a „kiszolgálás”), amelynek része a szóban forgó kiszolgálás; a vendéglátó szolgáltatásnak van díja, amely a mai magyar állami szabályozás szerint nem rögzített; a kiszolgálás viszont önállóan fizikailag sem létezik, az a vendéglátó szolgáltatás szerves része (pusztán a „kiszolgálásért” díjat nem lehet kérni, csak a vendéglátó szolgáltatásért). Így, véleményünk szerint nincs szükség az Irányelv 15. cikk (3) bekezdés b)-c) pontja szerinti szükségességi-arányossági feltételek ellenőrzésére sem. Az Irányelv 4. cikkének 8. pontja alapján „közérdeken alapuló kényszerítő indok” (szükségességi feltétel) például a fogyasztók védelme. Az arányosság tekintetében: a felszolgálási díj bevezetésének Tervezet és Indokolás szerinti (idézett) célja – a központi költségvetés szempontjából – a borravaló „kiváltása”; a 15%-os felső határ célja nyilvánvalóan a fogyasztók védelme (az intézményhez képest a józan ész megtartása); a 15%-os felső határ bőven eléri a borravaló szokásos mértékét, amely mellett a fogyasztók még adhatnak borravalót is; a mérték meghatározásánál nyilvánvalóan nem hagyható figyelmen kívül a felszolgálási díj rendeltetése, célja, funkciója (a borravaló szokásos mértékével való összefüggése, a vendégek borravalóval kapcsolatos szándéka és a munkabér jelentősége), s így akár az arányosság is megállna.

Véleményünk szerint a tagállamoknak nincsen olyan kötelezettségük, hogy a felszolgálási díjat be kellene vezetniük,[79] illetve jogrendszerükben kellene tartaniuk; ha pedig azt ennek ellenére mégis megteszik, ehhez képest a józan ész (a „mérték”) őket is köti. S ha ez nem így lenne, ne csodálkozzunk, ha előbb-utóbb mindenféle „kiszolgálást” kiszerveznek (pl. a taxis a fuvardíj mellett „kiszolgálási” díjat követelhetne az utastól, mert beteszi az utas bőröndjét a taxiba, hogy az állam „kiváltsa” a taxis borravalóját).

 

4. Konklúzió

Véleményünk szerint, annak ellenére, hogy a jogalkotó megkülönbözteti a felszolgálási díjat a borravalótól, a felszolgálási díj a vendéglátás komplexitásától, sajátos szolgáltatási jellegétől, igaz vendégszeretetétől[80] igen távol esik (különösen, ha az azzal kapcsolatos tájékoztatás[81] elmarad vagy hiányos). Ha a „felszolgálási díj” a munkavállaló jussa, akkor az a munkáltató által fizetendő munkabér körébe tartozik; ha pedig nem, akkor az a vendég döntésétől függ.

A teljesítménybér (a forgalom utáni díjazás), illetve egy részének bruttó díjon kívülre helyezésével, a díjazás egy részének a vendég számára történő számszerű megjelenítésével a szolgáltatás tartalmából egyre inkább eltűnik, kikerül az emberi, ami nem ölt testet a felszolgálási díjban, hanem „semmivé”, a szolgáltatás „ürességévé” válik, mert az csak pénz, dolog, ami a fizikai rend részét képező létező pusztán. Az ember, így a vendég is azonban ennél jóval többre vágyik, az igazi, emberi, azaz szeretetteljes, önzetlen magatartásra (még akkor is, ha a munkavállaló természetesen díjazásban részesül[82]), melyet a felszolgálási díj csak beárnyékol, kiüresít, a visszterhességet hangsúlyozza mind a vendég, mind a munkavállaló számára, s ez károsan visszahat a társadalomra is (az emberek egyre inkább a puszta érdek, haszon rabságában élnek), már a vendéglátós is egyre kevésbé igaz vendéglátós, aki önmagáért szereti a másik embert,[83] a vendéget, hanem mindinkább a pénzéért szereti, sőt előbb-utóbb már nem is őt, hanem a pénzét, csak a pénzét szereti, – és a csúszós lejtőn, ki tudja, hol áll meg – a „jogalkotó” is.

Véleményünk szerint – a kifejtett okok miatt – a felszolgálási díj szabályozása[84] és a borravaló szóban forgó adómentessége sérti az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalmat,[85] ezért alaptörvény-ellenes,[86] a jogalkotó által hatályon kívül helyezendő, illetve az Alkotmánybíróság által megsemmisítendő; az említett értelmezési és tájékoztatási problémák pedig az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdése és M) cikkének (2) bekezdése, valamint 18. cikkének (3) bekezdése alapján is aggályosak, s ekként ugyancsak orvoslásra szorulnak.[87]

 

C) Végkövetkeztetések

1. Az alapvető jogok biztosa az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdése, M) cikkének (2) bekezdése és 18. cikkének (3) bekezdése, a fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való joga, a jogállamiság (jogbiztonság) és a „jogforrási hierarchia” tiszteletben tartásának alkotmányos követelménye szempontjából panaszos által megfogalmazott „értelmezési és tájékoztatási problémákkal” nem foglalkozott; e tekintetben adós maradt; a panasszal érintett problémakört nem tekintette át alaposan, azt nagyrészt át sem tekintette, az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdésén túl a Nemzetgazdasági Minisztérium rendkívül „szikár” tájékoztatási szintjén rekedt, ami elfogadhatatlan.

2. A panasz a borravaló adózásának „kettéágazásáról” is szól; a beadvány részét képező alkotmánybírósági indítványtervezet – pontos jogszabályhely-megjelölésekkel – a nemzetgazdasági minisztériumi tájékoztatás vonatkozó részeit is tartalmazza.

3. A beadványból látható, hogy a panaszos nem téveszti össze a borravalót a felszolgálási díjjal; a „betűket” a megfogalmazott, de meg nem válaszolt „értelmezési és tájékoztatási problémák”, a panasz megfelelő, teljeskörű megválaszolására kellett volna fordítani; a fentiek alapján elmondható, hogy az alapvető jogok biztosa számos beadványrésszel nem foglalkozott, ami pótlandó.

4. Helytelen, hogy a „tájékoztatás”, a válasz a „szervízdíjat”, a „szervízdíj” szót is tartalmazza; a Nemzetgazdasági Minisztériumnak és az alapvető jogok biztosának is – miként a vendéglátó üzletek üzemeltetőinek is – a „felszolgálási díj” megnevezést kell használniuk; a dezinformációt, a „zavaros”, megtévesztő, nem egyértelmű, nem világos – gyakorlatban elterjedt – megnevezés(eke)t meg kell szüntetni.

5. Ugyanígy „túlzásnak” tartom a borravaló vonatkozásában „szokásjogi alap”-ról beszélni; legfeljebb szokásról lehet szó.

6. Az R. tervezete vonatkozásában is utaltam rá, elfogadhatatlan, hogy a jogalkotó, vagy akár a jogalkalmazó „a vonatkozó európai gyakorlat átvételé”-ről szóljon úgy, hogy nem jelöl meg konkrét jogszabályhelyeket. Magyarországon is, 2005. október 1. előtt is alkalmaztak „felszolgálási díj”-at, „szervízdíj”-at, „couvert”-díjat, „teríték”-díjat: jogellenesen![88] A „nagy Nyugaton” is tapasztalhattunk jogsértést: például a vendéglátó üzletben nem adtak számlát, nyugtát.

7. A „turisztikai, vendéglátást ösztönző gazdaságpolitikai céloknak való megfelelés” (és az általam ugyancsak említett, idézett egyéb szándék) pedig szintén nem „mindenható”, nem határtalan! A jogalkotónak és a jogalkalmazónak, így az alapvető jogok biztosának is, bele kell mennie azokba a „jogértelmezési és egyéb problémák”-ba, a jogbiztonság alkotmányos követelménye, a fogyasztók védelme szempontjából is, amelyek a beadványban és a fentiekben, véleményem szerint részletesen kifejtve, kellően megindokolva előtte hevertek, s fekszenek.

8. Az egyenlő bánásmód követelményének a kérdése tekintetében hangsúlyozom: ha a beadványban (annak lábjegyzeteiben is) foglaltak szerinti, jelentős közelségben megnézzük, megvizsgáljuk a problémákat, az indokolatlan különbségtétel és egyben az emberi méltóság sérelme nem vetődik el olyan „prózaian”, mint az alapvető jogok biztosának válaszában; túl azon, hogy a megkülönböztetés a kifejtettek szerint nemcsak a „borravaló”, hanem a „felszolgálási díj” vonatkozásában is fennáll, az ismertetett jogértelmezési problémák tükrében, az „üzlet” valamennyi munkavállalójának jussa a felszolgálási díj (nemcsak a „felszolgáló” munkakörben foglalkoztatottaknak), nehezen indokolható meg, például, hogy míg a vendéglátó üzlet munkavállaló könyvelőjének, takarítójának „felszolgálási díjas” kedvezménye, mentessége van, és az említettek szerint a munkáltatónak is, addig a nem vendéglátó vállalkozások ugyanazon munkakörben foglalkoztatott munkavállalói és ezen utóbbiak munkáltatói mindettől elesnek, a „barman” munkakörben foglalkoztatott munkavállaló ugyanabban a „szolgáltatási szektor”-ban (szintén a „vendéglátás”-on belül) van, mint a „felszolgáló”, sőt ugyanabban az „üzlet”-ben, az előbbi fogyasztótól közvetlenül kapott borravalója azonban nem adómentes, mert nem felszolgálóként kapta, hanem barmanként, miközben akár maga szolgálta fel a koktélt, de ugyanígy „nehezen követhető” a szállodai recepciós esete is; tehát nem csak a „vendéglátás és más szolgáltatási szektor” szerinti különbségtételről van szó, hanem a „vendéglátás”-on belüli megkülönböztetésről is. Ha valaki nem érzi legalább az ugyanabban a szolgáltatási szektorban foglalkoztatott, vendéget kiszolgáló munkavállalók emberi méltóságának sérelmes érintettségét, az lehet, hogy nem gondolt bele mélyebben a szóban forgó kedvezményben, mentességben nem részesülő emberek sértettségébe, hátrányos megkülönböztetésébe.

9. S végül, „hab a tortán”, avagy a „söralátéten”: a 16SZJA jelű bevallás 09-es lapjának I. része megtévesztően „A vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló után a nyugdíjjárulék kötelezettsége” címet viseli, „A borravalót terhelő 15%-os nyugdíjjárulék összegé”-ről szól (mintha azt fizetni kellene); e megtévesztést a „söralátét” (általam kinyomtatott formájában) háromszáznegyvennyolc oldalas Útmutatója „helyre teszi” ugyan, mert (a vonatkozó részében, a 176. oldalon) tartalmazza, hogy: „Ezeket a sorokat csak abban az esetben kell kitöltenie, ha Ön vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló után kíván 15%-os nyugdíjjárulékot fizetni.” (a 280. sorhoz: „Ebbe a sorba a borravaló címén kapott teljes összeget írja be akkor, ha ezen összeg után 15%-os mértékű nyugdíjjárulékot kíván fizetni.”), azonban helyes lenne, ha a 09-es lap (az Útmutatóhoz képest a „fő dolog”) is ezt tükrözné,[89] mert ez van összhangban az idézett törvényi szabállyal, és noha van Útmutató, azért a „söralátét” se legyen megtévesztő.

 

Information about the regulation of service charges in relation to the procedure of the Commissioner for Fundamental Rights – Summary

The article introduces the statutory regulation of service charges in relation to the procedure of the Commissioner for Fundamental Rights in a complex manner, by referring to all affected parts of the statutory system providing a detailed and critical analysis, reasoning, furthermore the article also refers to the statutory dogmatic, constitutional issues, controversies, maladministration and interpreting questions related to service charges, by also making reference to the halts in consumer protection – repealing the 15% upper limit. The article presents the answer of the Commissioner for Fundamental Rights and the necessary reflection to this answer. The author publishes his thorough and firm opinion, which  takes into consideration consumer protection and discrimination aspects, in a usable manner for legislators and law enforcement bodies, and summarises the final conclusions, „missing items” complied in nine points.