• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

Adalékok a (büntető)jog és irodalom témaköréhez - Koestler és Camus a halálbüntetésről

Szerző: Tóth J. Zoltán

Tóth J. Zoltán: Adalékok a (büntető)jog és irodalom témaköréhez: Koestler és Camus a halálbüntetésről

A halálbüntetés a XX. századig a büntetőjogi, filozófiai, teológiai és államelméleti gondolkodásban többé-kevésbé mindenki számára elfogadottnak számított, és ez az állítás nem csupán az ó-, a közép- és a kora újkorra, hanem még a felvilágosodás évszázadára, sőt a XIX. századra is igaz. A jelentős gondolkodók közül senki, még maga Beccaria sem ítélte el minden körülmények között a halálbüntetést,[1] azaz egészen a múlt századig a legkegyetlenebb gyilkosságok, illetve az állam elleni és a katonai bűntettek esetében mindenki elismerte ezen szankció létjogosultságát. A totális abolicionista ideológia csak a XX. században, különösen annak második felében jelent meg, amely egyértelműen a II. világháború öldökléséből való kiábrándulást és ennek ellenpontjaként az élet feltétel nélküli tiszteletének, illetve az ember méltóságának korlátozhatatlanságába vetett mélységes meggyőződésnek a megjelenését jelezte. A XX. század abszolút módon halálbüntetés-ellenes nézeteket valló nagyjai közül is kiemelkedett két irodalmár-filozófus, Koestler és Camus, akiknek a legsúlyosabb jogkövetkezménnyel kapcsolatos gondolatai különös figyelmet érdemelnek. Jelen tanulmány az ő kapitális szankcióról alkotott nézeteiket kívánja vázlatos módon bemutatni.

Arthur Koestler (1905–1983) halálbüntetéssel kapcsolatos nézetét meghatározó filozófiai alapállása a determinizmus volt. Meggyőződése szerint az embernek valójában nincs szabad akarata; tettei, sőt a világról alkotott véleményei is egyrészt biológiai adottságainak, öröklött hajlamainak és tulajdonságainak, másrészt neveltetésének, illetve korábbi tapasztalatainak függvényei. Ahhoz persze, hogy az ember létezni tudjon, azt kell hinnie, hogy van választási lehetősége, még akkor is, ha értelmével tudja, hogy maga sem más, mint egy óramű, amely éppúgy nem képes máshogyan működni, mint amit fogaskerekei és rugói meghatároznak számára, mint ahogyan az ember sem képes génjeitől és múltbeli tapasztalataitól elvonatkoztatva gondolkodni és cselekedni.[2] Ebben a fogalomkörben pedig a bűn, pontosabban a büntetőjogi felelősség fogalma értelmét veszti, hiszen felelősség csak ott lehet, ahol van választási lehetőség; az emberi életben viszont ilyen nincs.

Ahhoz, hogy a felelősség fogalma értelmet nyerjen, Koestler szerint a természeti kauzalitás helyett egy másfajta, természeten kívüli vagy a feletti okozatiságot kell premisszaként elfogadnunk, amely már megengedné a jó és rossz közötti szabad választást az egyénnek.[3] Ez azonban a halálbüntetés tarthatatlanságának tételét nem érinti (nem érintené), hiszen a bíró – korlátozott megismerőképessége okán – ekkor sem tudná eldönteni, hogy egy bűnöző vajon „belső elválasztású mirigyei parancsának engedelmeskedett, s ezért kegyelmet érdemel, vagy az isteni terv megvalósítása érdekében metafizikai szabadságával élt, következésképpen fel kell akasztani”.[4] Márpedig ahol hiányzik a bizonyosság arról, hogy a tett az egyénnek felróható (hogy a cselekedet az elkövető valóban szabad /természeti kauzalitáson kívül álló/ akaratából valósult meg), ott ezt a jóvátehetetlen jogkövetkezményt mellőzni kell. Ez a tétel azonban csak az élet elvételét eredményező szankcióra igaz; pragmatikus okokból viszont – némi elméleti következetlenséget mutatva – Koestler elismeri az enyhébb büntetések alkalmazásának megengedhetőségét, sőt szükségességét.[5] További hibája a koestleri elgondolásnak, hogy csak a két szélsőséget: a teljes determinizmust és a totális indeterminizmust hajlandó elismerni. Bár az egyik lábjegyzetében kijelenti, hogy létezik egy köztes út a kettő között,[6] ez halálbüntetéssel kapcsolatos nézeteinek konkrét kifejtése során már sehol nem köszön vissza, és csak a két extréneum elemzése jelenik meg.

Ez az elemzés elsősorban a büntetések lehetséges céljainak bemutatására, továbbá arra koncentrál, hogy megmutassa: logikailag a halálbüntetés e célok egyikét sem tudja sem a szabad akarat elképzelésén nyugvó, sem pedig a determinista világkép alapján elérni vagy akár csak igazolni. Ami az első lehetséges büntetési célt, az elrettentést illeti, az mind a tökéletesen szabad (mindenféle okozatiságtól és külső behatástól független) emberi akarat létezése esetén, mind pedig a predesztináció tana alapján értelmetlen; az előbbi esetben ugyanis nem léteznek ok-okozati kapcsolatok, tehát ekkor a büntetésnek sincs másoknak vagy magának az elkövetőnek a jövőbeni magatartását alakító-befolyásoló hatása, az utóbbi esetben pedig a döntések és cselekvések szükségszerűek, így a bűn (mint minden más is) a múlt függvénye, s mint ilyen elkerülhetetlen.[7] A halálbüntetés második potenciális célja, a megtorlás ugyanezen az alapon helyteleníthető: a kauzalitás esetén egyéni felróhatóság hiányában a „bűn” megtorlására nincs jogalap, míg a szabad akarat transzcendens értelmezése ugyancsak lehetetlenné teszi, hogy egy Isten által adott szabadságával élő személyt isteni tudás és hatalom nélkül halállal büntessünk. Végül az utolsó cél, vagyis az átnevelés vonatkozásában Koestler jelzi, hogy azt célszerű a megtorlással együtt elemezni;[8] ezt az elemzést azonban nem végzi el, legfőképpen arra való tekintettel (bár ez hivatkozott munkájából nem derül ki), hogy az átnevelés mint büntetési cél halálbüntetéssel értelemszerűen nem valósítható meg. Az eredmény azonban ezzel együtt is ugyanaz, mint az első két cél esetében, nevezetesen hogy a halálbüntetés létét egy jogrendszerben ez a cél sem képes igazolni.[9]

A megtorlás kapcsán továbbá markánsan arra az álláspontra helyezkedik, hogy az nem tekinthető valamilyen elvont igazságossági eszme érvényre juttatásának, hanem egyszerű primitív bosszú, a tálió elvének érvényesítése, mely az ember legbelső ősi ösztönvilágából származik, és mint ilyen kiirthatatlan. Ahhoz, hogy a megtorlási célt a helyén kezelhessük, mindezzel tisztában kell lennünk, és el kell nyomnunk ezt az ösztönreakciót, mely óhatatlanul előjön, ha valamilyen sérelemmel találkozunk: „Minden civilizált lényben valahol mélyen ott ólálkodik egy kis kőkorszaki ősember; bunkóját lóbálja és szemet szemért követel. Jobban tesszük azonban, ha nem engedjük, hogy ez az állatbőrökbe szabott kis figura szabja meg egy ország törvényeit.”[10]

Koestler abolicionista nézeteit egy konkrét történelmi szituációban, meghatározott cél elérése érdekében és az e cél gátjaiként szolgáló személyek felfogásának kritikájaként fogalmazta meg; érvelése így szükségképpen ehhez a történelmi szituációhoz kötött (bár természetesen következtetései általános érvényűek). E cél pedig nem más volt, mint az ötvenes évek Angliájában még létező (sőt 1957-ig gyilkossági ügyekben kötelezően alkalmazandó) halálbüntetés megszüntetetésének elérése, mely egyrészről a törvényhozók, másrészről az emberek meggyőzése útján valósulhatott csak meg. Ennek érdekében Koestler mindenekelőtt sorra veszi azokat a főbb érveket, melyekre a halálbüntetés kortárs, valamint a XIX. században és a XX. század elején élt védelmezői hivatkozni szoktak, és egyrészt hatalmas tényanyag felvonultatásával, másrészt formállogikai érvekkel igyekszik cáfolni azok helyességét. Teszi pedig mindezt olyan lebilincselően egyedi, néhol cinikus, néhol egyenesen szarkasztikus stílusban, amely miatt e mű pusztán irodalmi értéke okán, tudományos attribútumaitól függetlenül is megérdemli, hogy minden irodalomkedvelő elolvassa.[11]

A Koestler által cáfolni kívánt halálbüntetés-párti érvek közül három argumentum jelentőségére és hivatkozási gyakoriságára tekintettel kiemelkedik a többi közül, ezek pedig a következők: „1. a dolognak rendkívüli elrettentő hatása van; 2. nincs büntetési forma, amely kielégítő hatékonysággal helyettesíthetné, továbbá 3. a közvélemény is mellette áll”.[12] Ami az elsőt illeti, Koestler mind angliai, mind külföldi példák egész sorával cáfolja,[13] hogy a halálbüntetés eltörlése után nőtt volna azon bűncselekmények száma, amelyek vonatkozásában a halállal fenyegetés megszűnt, egyúttal utal rá, hogy a halálbüntetés védelmezői ezen érvük (az elrettentő hatás) alátámasztására soha egyetlen konkrét példát nem ismertetnek, noha a vonatkozó bírói gyakorlat adatainak egész tárháza áll rendelkezésükre. Ezenkívül kinyilvánítja, hogy az emberölések elkövetése az amatőrökre, és nem a hivatásos bűnözőkre jellemző, olyanokra tehát, akik tettük elkövetése előtt nem mérlegelik annak várható következményeit (így a lehetséges büntetést sem), vagy azért, mert arra előzetesen egyáltalán nem is gondolnak (elmebetegek, szellemi fogyatékosok, alkoholista és kábítószeres befolyás alatt állók, hirtelen felindulásban embert ölők stb.), vagy azért, mert a halálos következményt kifejezetten kívánják (a bűntett után öngyilkosságot elkövetők, akasztófára jutni kívánók stb.).[14] Sőt: közvetlenül egy Phillips nevű kortárs szerzőre, közvetve azonban Montesquieu-re és Beccariára hivatkozva állítja (és ezen állítása alátámasztására több példát is felhoz)[15]: „A nyilvános kivégzések nemcsak hogy nem csökkentették a bűncselekmények számát; gyakran még növelték is. Egy-egy bűnöző felakasztása nem figyelmeztetést, sokkal inkább kihívást jelentett, hogy kövessék a példáját.”[16] Ennek kapcsán pedig végső következtetése az, hogy „ha a potenciális bűnözőket nem rettenti el, hogy saját szemükkel látják az elítélteket a kötélen rángatózni és vonaglani, logikus a feltételezés, hogy a börtönök mélyén, a szemek elől elzártan végrehajtott kivégzés még ennyi visszatartó erőt sem jelent”.[17]

A második érvre adott válaszát Koestler összekapcsolja az elsővel, mikor ismételten leszögezi, hogy a halálbüntetés nem rendelkezik az életellenes (vagy egyáltalán bármilyen típusú) bűnözéstől való visszatartó erővel, így az nyugodt szívvel felváltható más büntetéssel, feltéve, hogy ez a más büntetés (amit Koestler nem definiál egyértelműen, de utalásaiból kikövetkeztethetően a kapitális szankció alternatívájának a hosszú idejű, ám nem feltétlenül életfogytiglani börtönbüntetést tartja) gyors és elkerülhetetlen. Végül a közvélemény halálbüntetés-párti támogatottságának érvére egyrészt azt válaszolja, hogy a közvéleményre a halálbüntetés hívei mindig csak akkor hivatkoznak, ha az megtorlást követel, akkor viszont sosem, ha kegyelmet; másrészt ezt a tényt a tudatlanság, a bosszú iránti ösztönszerű vágy (az „elfojtott kegyetlenség”), valamint az előítéletek óhatatlan következményének tartja. A megtorlás iránti primitív igényekkel azonban egy felvilágosult állam jogrendje nem kell, hogy törődjön;[18] az előítéleteket és a tudatlanságot pedig le kell rombolni, az embereket fel kell világosítani, vagyis a közvélemény halálbüntetés-párti beállítottságát tanítással meg kell változtatni. Egyszóval a vért kívánó közvéleményt Koestler szerint nem kiszolgálni, hanem nevelni kell.

Ezenkívül Koestler (ugyancsak példák, tények és adatok egész sorát felvonultatva)[19] hosszan értekezik a halálbüntetés legnagyobb veszélyéről, az ártatlanok kivégzésének lehetőségéről.[20] Nincs ugyanis olyan jogrendszer, amely tökéletes lenne; minden eljárási rendben emberek működnek közre a felelősségre vonásban, így hibalehetőség is számtalan akad. Mivel nem léteznek (fogalmilag nem létezhetnek) tökéletes és egyértelmű, minden kétséget és alternatív értelmezési lehetőséget kizáró bizonyítékok sem, ezért az ítélet már csak pusztán ezen ok miatt is mindig csak (kisebb vagy nagyobb mértékű) valószínűségen alapulhat. Még ha a bűnösnek nyilvánítás – tegyük fel, mondja Koestler – 95 %-os valószínűség alapján történik is, statisztikailag ez is azt jelenti, hogy minden huszadik személy ártatlanul ítéltetett el. Mivel pedig a halálos szankció az egyetlen büntetés, amelyet annak végrehajtása után semmilyen módon nem lehet visszavonni vagy jóvátenni, ha kiderül az ítélet téves volta, ezért azt – ezen veszély okából – soha nem lenne szabad alkalmazni. Az tehát „elkerülhetetlen, hogy a bírák és az esküdtek tévedjenek”,[21] „azonban ... az emberi hibát embertelenné torzítja a végleges és jóvátehetetlen aktus, a halálbüntetés. A tévedéseket nem kerülhetjük el, de végzetes következményeiket igen.”[22] [23]

A tévedés veszélye pedig azért is igen nagy, mert nemcsak a bírák vagy a laikus, joghoz nem értő, sokszor pedig szükségképpen átlag alatti intelligenciával és felfogóképességgel rendelkező esküdtek tévedhetnek, hanem a büntető processzus menetében egyéb beépített veszélyek is vannak. Így tévedhetnek a tanúk és a szakértők, gondatlanok lehetnek az ügyvédek és az ügyészek, továbbá elfogult és előítéletes lehet az eljárás bármely résztvevője. Nem lehet kizárni a véletlen egybeeséseknek az ítéletet befolyásoló hatását sem, az pedig Koestler szerint egyenesen szociológiailag bizonyított tény, hogy a szegények jóval kisebb eséllyel indulnak egy per során, mint a minőségi és drága ügyvédeket felfogadni képes gazdag és befolyásos emberek. A történelem bizonyította, hogy rengeteg konkrét esetben ártatlanok kivégzésére került sor, ám ezek száma a jelenleg ismertnél és elismertnél minden bizonnyal jóval (akár sokszorosan) nagyobb, hiszen egy már kivégzett személy érdekében senki sem indítványoz új bizonyítást, így ezen tévedések többsége értelemszerűen soha nem kerül felszínre. Ehhez a számhoz képest a börtönből esetlegesen kiengedett és újra életellenes bűncselekményt elkövető gyilkosok száma elenyésző, így pusztán racionális, matematikai alapon is arra a következtetésre kell, hogy jussunk, hogy a halálbüntetést el kell törölni, mert visszaeső gyilkosok keze által sokkal kevesebb ártatlan ember hal meg, mint egy törvényen alapuló büntetőeljárásban a hóhér keze által.[24]

Végül a miatt az eljárás miatt is elítéli Koestler a halálbüntetés intézményét, amely annak végrehajtásához, kevésbé eufemisztikusan a kivégzéshez kapcsolódik.[25] Ennek hűvös szertartásossága, ünnepélyessége, a kivégzendőtől a saját halálát eredményező processzus gördülékeny lefolytatásához megkövetelt vagy elvárt együttműködés ugyanis még akkor is embertelen és józan ésszel fel nem fogható, ha ezt az eljárást nem zavarják meg egyéb rendkívüli (bár korántsem váratlan) események. Ám az elítéltet sokszor úgy kell a vesztőhelyhez vonszolni, lekötözni, lefogni, miközben sír, az életéért könyörög, gyakran „a nadrágjába székel és vizel”,[26] avagy a fegyőrökre támad. Mindez alapjaiban ássa alá azt gyakran hangoztatott álláspontot, hogy a kivégzés „gyors és fájdalommentes művelet” lenne. Koestler véleménye az, hogy itt még a bűn és a büntetés eszmei egyenértékűségéről sem lehet szó, mert ehhez az kellene, hogy a gyilkos éppoly borzalmas, lassú és ünnepélyes módon ölje meg áldozatát, mint ahogy az állam teszi azt a halálra ítélttel.

Albert Camus (1913–1960) sok tekintetben megismételte a koestleri gondolatokat. A legsúlyosabb szankcióról szóló fő írása, a „Gondolatok a halálbüntetésről” („Réflexions sur la peine capitale”) egy évvel Koestler ugyanezen témában írt műve („Az akasztásról” – „Reflections on hanging”) után, 1957-ben jelent meg Párizsban. A kettő közötti hasonlóságot nemcsak címük adja, hanem mondanivalójuk tartalma is sokban megegyezik, tulajdonképpen Camus e vonatkozásban (e témában) a magyar származású író tanítványának is tekinthető. Erre utal például azon meggyőződése, hogy nincsenek tévedhetetlen bírók vagy esküdtek, ezért bármikor fennáll a veszélye annak, hogy ártatlanokat ítéljenek halálra és végezzenek ki, amely tévedés (esetleg szándékos manipuláció) az ítélet végrehajtása után visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen.[27] Ugyancsak ezt (a koestleri argumentáció alapul vételét) támasztja alá Camus azon nézete, mely szerint a halálbüntetés pártolói nem tudnak valós, tényeken alapuló észérveket felhozni álláspontjuk helyességének igazolására, valamint az a szilárd hite is, hogy az elkövetett bűncselekmény és az arra válaszként adott halálos szankció még eszmei síkon sem tekinthető egyenértékűnek, hiszen nincs olyan kegyetlen, aljas, elvetemült bűnöző, aki áldozatát hónapokig fogva tartva, a halálra apródonként felkészítve ölte volna meg, mindezt olyan szisztematikusan előkészített és színpadiasan megrendezett procedúra keretében, ahogyan azt az állam és a hóhér teszi a kivégzés során.[28]

Camus tehát – Koestlerhez hasonlóan – minden körülmények között elítéli az élet elvételét eredményező büntetőjogi szankciót, mégpedig egyrészt logikai, másrészt szociológiai alapon,[29] logikai okfejtése azonban minduntalan áthajlik erkölcsi érvelésbe, így inkább a tényekből levont következtetései tartalmaznak logikai érveket. Ami először is a francia író-filozófus ezen („logikai”-etikai) érveit illeti, annak megelőlegezett végkövetkeztetése a következő tételmondatban foglalható össze: „Azt állítani, hogy egy embert a végérvényes büntetéssel kell sújtani, azt jelenti, hogy eldöntjük: ennek az embernek semmi esélye arra, hogy jóvátegye, amit elkövetett.”[30] Senkiről sem jelenthető ki ugyanis teljes bizonyossággal, hogy javíthatatlan, hogy egyszer majd nem válik a társadalom hasznos tagjává, ilyen tévedhetetlenség nélkül pedig végleges ítéletet hozni egy ember felett nem lehet. Ehhez ráadásul (erkölcsi alapon) arra lenne szükség, hogy az a társadalom, akinek a nevében a bíró ítélkezik, maga is teljességgel bűntelen legyen, ez azonban nincs így.[31] Camus szerint az állam és a társadalom jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a bűnözés (és így az életellenes bűnözés is) létezik, hiszen fenntartja azokat a feltételeket, amelyek a potenciális gyilkosokat arra indítják, hogy szörnyű tettüket elkövessék. E vonatkozásban Camus egyúttal korrigálja Koestler szabad akaratról szóló érvelését, amikor arra a filozófiai álláspontra helyezkedik, hogy a bűncselekmények elkövetésére irányuló döntés meghozatala ugyan az egyéni döntés része, erre az egyéni elhatározásra azonban nagy mértékben hatnak olyan okok, amelyek létéről az állam és/vagy a társadalom tehet.[32] Ilyenek például a szegénység, a munkanélküliség, a tudatlanság, a mindezekből következő elkeseredettség és alkoholizmus, amely utóbbi az emberölések többségének közvetlen kiváltó oka.

Mivel az előbb elmondottak következtében „a végső büntetést csak az igazolhatja, ha nem végső”,[33] ezért az állam soha nem ítélhet halálra senkit. Erre csak a közép- és újkori keresztény államoknak volt erkölcsi alapjuk, mivel ők hittek abban, hogy pusztán az elítélt földi életét veszik el, de az igazi, végleges ítéletet meghagyják a mindenható túlvilági döntőbírónak, Istennek.[34] Ily módon a halálbüntetést ebben az időszakban nem tekintették véglegesnek (öröknek), ám a modern szekuláris állam, mely intézményesen már nem hisz a túlvilágban, nem veheti el szándékosan senkinek az életét, mert azzal egy végleges és megmásíthatatlan döntést hozna. Mindezekből a fejtegetésekből pedig még egy fontos, a halálbüntetés témakörén messze túlmutató dolog következik, mely a XX. század második felének filozófiai gondolkodására talán kevéssé jellemző, nevezetesen az, hogy Camus szerint az állam nem egy megkérdőjelezhetetlen princípium, melynek léte bármit igazol, éppen ellenkezőleg: az egyének jóléte és jogai messze az esetleges társadalmi értékek és érdekek felett állnak (vagy legalábbis afelett kellene, hogy álljanak).[35]

Ami Camus szociológiai argumentumait illeti, azokat – még műve elején – a következő három pontban foglalja össze: „1/ a társadalom nem hisz a példás büntetésben, amelyről beszél; 2/ semmi bizonyíték sincs rá, hogy a halálbüntetés akár egyetlen elszánt gyilkost is visszariasztott volna, míg nyilvánvaló, hogy több ezer gyilkosra nem volt semmiféle hatása, hacsak megbabonázó nem; 3/ más szempontból viszont olyan félelmetes példát jelent, amelynek beláthatatlan következményei vannak”.[36] Az első érvet Camus azzal igazolja, hogy az állam eldugja az emberek szeme elől a kivégzéseket, és az arról szóló beszámolókat is igyekszik olyan absztrakttá tenni, amennyire az csak lehetséges. Ez a szemérmesség pedig egyértelműen arra utal, hogy az állam szégyelli ezt a gyakorlatot, és maga sem hisz annak elrettentő erejében, különben nyilvánosan hajtaná végre a halálos ítéleteket, hogy mindenki láthassa azokat és okulhasson belőlük.[37] A második argumentum kapcsán gyakorlatilag megismétli Koestler érveit arról, hogy a gyilkosságokat nem hivatásos bűnözők, hanem olyan „amatőrök” követik el, akik vagy mindenáron ölni és/vagy meghalni akarnak,[38] vagy olyanok, akiknek a „túlnyomó többsége reggel, borotválkozás közben még nem tudta, hogy este ölni fog”,[39] vagyis olyan „tisztességes” emberek, akiken úrrá lesz pillanatnyi szenvedélyük. Sem ezeket tehát, sem az igazán elszánt elkövetőket nem tudja a kapitális szankció féken tartani, így az elrettentő hatás bármely bűnöző vagy potenciális bűnöző vonatkozásában kétséges. Ha pedig nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a visszatartó hatás létezik,[40] akkor – pusztán feltételezések, valószínűségek vagy egyenesen találgatások alapján – nem szabad egy visszavonhatatlan és negatív hatásában minden mást felülmúló szankciót igénybe venni. Végül a harmadik érv kapcsán Camus arra világít rá, hogy a halálbüntetés fenntartása vagy bevezetése legitimálja a bosszút mint a problémák megoldásának eszközét, ez pedig a halálbüntetésen messze túlmutató következményekre vezet,[41] továbbá a kivégzendő családjára is (akiknek végig kell követniük szerettük lassú, hónapokig vagy évekig elnyújtott kimúlását) káros hatással van.[42]

A fentiek miatt Camus a halálbüntetést a kényszermunkával kívánja felváltani, mely „megrögzöttnek ítélt bűnözők esetén életfogytiglan, másoknál meghatározott időre szóló”[43] lehetne. Ez enyhébb ugyan, mint a halálbüntetés, hiszen az életet meghagyja, egyszersmind biztosítja azt is, hogy az esetleges eljárási hibákat jóvá lehessen tenni, ám ahhoz mégis kellően szigorú és súlyos, hogy a potenciális életellenes bűnöző fantáziáját megmozgassa annyira, hogy elképzelje, milyen szenvedést jelent egy soha véget nem érő, állandó munkakényszerrel egybekötött rabság. Ez a szankció ráadásul még mindig „meghagyja a lehetőséget az elítéltnek arra, hogy a halált válassza, de a guillotine semmiféle visszautat nem enged”.[44] Mivel azonban Camus szkeptikus volt a tekintetben, hogy Franciaország az észérvek alapján valóban eltörli a halálbüntetést, egyfajta „minimális programként” annyit kért az államtól, hogy vezessen be egy tízéves kísérleti időszakot (ahogyan azt az idő tájt Angliában is tervezték), és ez alatt a tíz év alatt a bírók mellőzzék a halálos szankció alkalmazását. Ha pedig az állam még erre sem hajlandó, a kivégzések kegyetlenségét megszüntetendő (vagy legalábbis csökkentendő) „kezdetnek legalább változtassa meg a halálbüntetés végrehajtásának módját”,[45] és tegye lehetővé az emberhez méltó halált.[46] Eszmefuttatását pedig végül a következő kijelentéssel zárja le: „Sem az emberek szívében, sem a társadalmak erkölcseiben nem lesz tartós béke addig, amíg a halálbüntetést meg nem szüntetik.”[47]