• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul

Szerző: Szalóki Gergely

Szalóki Gergely*: Nótári Tamás: A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2008.

A regula és a szentencia műfaja az ókortól napjainkig változatlan népszerűségnek örvend, s noha köztük lehetséges a műfaji elhatárolása, ezekez általában az emberi okulást szolgáló, rövid, az ellenpontozást kedvelő mondat szinonimájaként szokás használni. A jogtudomány és a jogi oktatás a római kortól kezdve mindig is kedvelte a regula-szentencia műfaját, hiszen segítségével általános érvényű jogelveket lehet könnyen memorizálható formába önteni.

Az idei év tavaszán jelentette meg a Magyar Közlöny- Lap és Könyvkiadó Nótári Tamás „A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul” című munkáját, amely – amint a címe is mutatja – az eredeti latin nyelven és magyarul tartalmaz jogi szentenciákat és regulákat. Az elmúlt 100 évben, hazánkban számos latin szentenciagyűjtemény jelent meg, ám specifikusan jogi tárgyú gyűjtemény – ismereteink szerint – Nótári e munkájáig nem született. A szerzőt, a Károli Gáspár Református Egyetem Római Jogi Tanszékének docensét munkája elkészítésében nagyban segíthette, hogy jogász és egyúttal klasszika filológus is, és így a szentenciákat teljes egészében saját fordításában tehette közzé.

A közel 300 oldalas kötetben maguk a szentenciák 200 oldal foglalnak el (9-202. old.) a latin alfabetikus rendet követve. Ezeket rövidítésjegyzék (203. old.) és tárgymutató (204-214. old.) követi. A tárgymutató igen hasznos szolgálatot tesz a regulák és szentenciák közti eligazodásban, ill. jogintézmény vagy jogág szerinti célirányos keresésben, hiszen hozzávetőleg 150 címszót tartalmaz az adásvételtől a zálogjogig. A tárgymutatót kilenc rövid tanulmány követi (215-291. old.), amelyek néhány, a szerző által kiválasztott, illetve kiemelten fontosnak tartott szentencia és tárgykör jogtörténeti, filológiai és dogmatikai hátterét, kialakulását, fejlődését elemzi.

A római jog oktatásának egyik legfontosabb „segédtudománya” a jogi latin nyelv, amelyet különféle formában – a vonatkozó kormányrendeletnek megfelelően – minden jogi karon oktatnak. Nótári munkája tehát mind a római jog, mind a jogi latinitás oktatásában tankönyv, illetve tansegédlet funkcióját is betöltheti, különös tekintettel arra, hogy anyagát nem csupán a klasszikus római jog köréből válogatja, hanem bőségesen merít a latin auktorokból, a ius commune korában, a közép- és kora újkori jogtudomány idejében keletkezett, illetve a jogi köztudatba szerző nélkül átment, proverbium-szerű regulákból is.

Azonban a jogi latin regulák és szentenciák jelentősége azonban nem merül ki ennyiben. A szerző némi iróniától sem mentes előszavában – amelynek mottója egy Somerset Maugha idézet, miszerint „The ability to quote is a serviceable substitute for wit.” – így ír erről: „A jogi műveltség mindmáig megköveteli a latin regulák és szentenciák használatát: frappáns rövidséggel fejezhetjük ki az egyébként csak hosszadalmasan körülírható tartalmakat, tekintélyt kölcsönözhetünk véleményünknek, megtakaríthatjuk az indokolás olykor feleslegesnek látszó fáradságát, megkísérelhetjük legyűrni a normapozitivizmus lernai hydráját… A jogi álműveltség mindmáig megköveteli a latin regulák és szentenciák használatát: elkápráztathatjuk a bennünket hallgató laikust – vagy szellemi szegény collegát –, néhány szentenciát jól-rosszul idézve, többé-kevésbé adekvát helyen felhasználva jó ideig ellavírozhatunk az értelem Skyllája és a tudás Kharybdise között…”

A szerző maga is kijelenti, hogy nem törekedett tartalmi egységre, hiszen a kötet közel két évezred termékeit öleli fel, nem tűzhette ki tehát célul maga el, hogy az időnként egymásnak ellentmondó tartalmú regulákat megrostálja, vagy tematikailag koherenssé tegye. A mű segítségével a laikusok számára is közérthető módon tekinthetünk be a római jog törzsanyagába tartozó intézmények latin nyelvű szabályaiba, elveibe, amik között fellelhetünk igen sok ma is érvényesülő alapelvet és alkalmazható regulát, valamint történetileg érdekes szentenciát.

Az alábbiakban a tanulmányok közül kívánunk néhányra kitérni, amelyekben a szerző egy-egy szentenciát boncolgat jogtörténeti-filológiai szemszögből.

A „summum ius summa iniuria” mint jogértelmezési maxima történetét vizsgáló fejezet[1] a mai kor gyakorló jogásza számára is közvetlenül hasznosítható. Ebben a szerző elsőként azon irodalmi forrásokat veszi sorra, amelyek a „summum ius summa iniuria” proverbium különféle változatait, kialakulásának állomásait tárják fel. A „Summum ius summa iniuria” című tanulmány ezen alapelv megjelenését és fejlődését vizsgálja. Először Terentius Heautontimorumenos című komédiájában találkozhatni e gondolattal, de a proverbium a Cicero[2] által a De Officiisben[3] megfogalmazott formában került be a jogi köztudatba: „Existunt saepe iniuriae calumnia quadam et nimis callida, sed malitiosa iuris interpretatione. Ex quis illud ’summum ius summa iniuria’ factum est iam tritum sermone proverbium.” Nem maga a ius tehát az iniuria, hanem a látszólag jogos igény rosszhiszemű érvényesítése,[4] azon eset, amikor a jogérvényesítés címe alatt jogtalanságot követnek el. Ezt követően kitekintést tesz a proverbium továbbélésére a humanista Rotterdami Erasmus Adagia című művének tükrében. Rotterdami Erasmus szerepe pedig azért igen fontos, mert részben az ő közvetítésével vált ez a szállóige a mai jogászok számára is a mindennapi gyakorlat részévé.

Nótári az interpretatio fogalmának kialakulását veszi górcső alá a szerző, majd a „ius est ars boni et aequi” szentenciát vizsgálva elemzi az aequitas, az igazságosság / méltányosság fogalmak idevágó kérdéseit. Celsus híressé vált ius est ars boni et aequi kijelentése a iustinianusi Digesta[5] nyitó gondolataként szerepel, miszerint aki a joggal kíván foglalkozni, először tudnia kell, hogy honnan származik a jog kifejezés; a jog ugyanis az igazságosságról (iustitia) kapta a nevét, hiszen a jog a jó és a méltányos művészete. Ulpianus a gondolatot továbbfűzve megállapítja, hogy a jogászoknak szinte papi hivatásként kell foglalkozásukat űzniük, hiszen az igazságot kell tisztelniük, a jó és a méltányos ismeretét terjeszteni, a jogost a jogtalantól, a megengedettet a tilostól elválasztva.[6] Utóbb Ulpianus az igazságot úgy határozza meg, mint állandó és örökös igyekezetet, törekvést arra, hogy az őt megillető jogot mindenkinek megadjuk; ezért a jog parancsai a következők: tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, az őt megilletőt mindenkinek megad

A római házasság megkötése és a manus megszerzésének körébe tartozó „Ubi tu Gaius, ego Gaia” mondat kapcsán a szerző ismét tanúbizonyságot tesz komplex látásmódjáról, hiszen az eddig már jól ismert intézményeket, a jogász számára nem oly fontosnak tűnő ismeretekkel egészíti ki: a ius körét kibővítette a fas körébe tartozó aspektusokkal. Az „Ubi tu Gaius, ego Gaia” mondatból Cicero azon következtetést vonja le, hogy minden menyasszonyt Gaiának kell nevezni. A szerző figyelemreméltó megállapítása a mennyasszony „Ahol te G/gaius, én G/gaia” válaszának értelmezéséhez kapcsolódik. Ezen mondatban a gaius és gaia szavakat még az antik szerzők is személynévként értelmezték, hasonlóképpen e nézet tér vissza a modern szakirodalomban is. Ebből azon következtetés lenne levonható, hogy a feleség felvette férje nevét. Nótári Tamás azonban csatlakozik Gary Forsythe értelmezéséhez, és nyelvtörténeti kapcsolatot mutat ki a gaudeo (örvendezni, örülni) ige és a gaius, gaia melléknevek között. Ily módon az „Ubi tu Gaius, ego Gaia” akként fordítható, hogy „ahol te boldog vagy, én is boldog vagyok”, amely a férj és a feleség összetartozását hivatott szimbolizálni.[7]

A „venire contra factum proprium”, vagyis a „saját cselekményünkkel ellentétesen eljárni” fordulat, igen hosszadalmas és ellentmondásoktól sem mentes utat járt be, amíg ma ismert formáját elnyerte. Ebben a formában, illetve értelemben ugyanis semmilyen törvényben vagy bírói ítéletben nem találhatjuk meg, s azt sem állíthatjuk, hogy szokásjogi úton került volna be az állandóan visszatérő jogi toposzok közé. Első alkalommal hasonló jellegű megfogalmazással találkozhatunk egy Ulpianusnak tulajdonított töredékben, amely a következő tényállást taglalja: egy, az apai hatalom alól emancipatióval hivatalosan ugyan el nem bocsátott, ám önálló életvitelt folytató filia familias végrendeletet készített, mintha materfamiliasi státuszban élne – ám hatalom alatt állóként természetesen nem végrendelkezhetett volna érvényesen.

A kötetben szereplő regulák közül hosszasan lehetne sorolni a példákat, amelyek a hatályos jogban és a XXI. századi jogdogmatikában is szerepet kapnak – így például  In conventionibus contrahentium voluntas potius quam verba spectanda sunt. (A szerződésben inkább a felek akaratát, semmint nyilatkozatát vesszük figyelembe.), Pacta sunt servanda. (A szerződéseket be kell tartani.), Nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse haberet. (Senki sem ruházhat át másra több jogot, mint amivel maga rendelkezik.), Facientes et consentientes pari poena plectuntur. (A tettest és a bűnsegédet ugyanolyan büntetéssel kell sújtani.), Par delinquentis et suasoris culpa est. (A tettes és a felbújtó ugyanolyan mértékben bűnös.), Delictum iteratum gravius est. (A visszaesők bűncselekménye súlyosabban ítélendő meg.), Nullum crimen nulla poena sine lege. (Nincsen sem bűn, sem büntetés törvény nélkül.) stb.

A kötet nagy haszonnal forgatható gyakorló és elméleti jogászok, valamint joghallgatók számára egyaránt, főképp mivel jellegében valóban hiánypótló munkával van dolgunk. Elegáns kivitele méltó a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadótól megszokott színvonalához.