• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

Az Endorois ügy, egy hosszú út eredménye – avagy az afrikai emberi jogvédelmi mechanizmus joggyakorlata és az őslakos népek jogainak védelme

Szerző: Marinkás György

 Marinkás György*: Az Endorois ügy, egy hosszú út eredménye – avagy az afrikai emberi jogvédelmi mechanizmus joggyakorlata és az őslakos népek jogainak védelme

Debreceni Jogi Műhely, 2014. évi (XI. évfolyam) 1–2. szám (2014. június 30.)

DOI 10.24169/DJM/2014/1-2/10

The Endorois case, the result of a long road – in other words, the protection indigenous peoples’ rights in the practice of the African human rights mechanism – Summary

The aim of the current article is to analyse the protection of indigenous peoples’ rights offered by the African human rights mechanism by introducing the Endorois Welfare Council vs. Kenya case[1] (hereafter: Endorois case). The author briefly introduces the preliminaries of the Endorois case, namely how the African mechanism was established and in doing so, he refers to the achievements of the African Commission on Human and Peoples’ Rights (hereafter: Commission) in the field of protecting the rights of the African indigenous peoples, also touching upon the critiques regarding its functioning. Then he briefly introduces why the Ogoni case[2]can be regarded as a milestone concerning the rights of indigenous peoples on the African Continent. In the second part, the author focuses on the Endorois case and analyses it in detail: he introduces both the matters of fact and the legal issues; furthermore he pays attention to the implementation of the decision. Finally, in the third part of the article, the author draws his conclusions based on the above mentioned and makes his recommendations.

The author has the opinion that the African mechanism has followed in the footsteps of the Inter-American System and has interpreted the already existing substantial norms in an evolutiv manner, thus achieving tremendous results in the acknowledgement and protection of indigenous rights. They did so with such success that now the “master” – namely the Inter-American Commission on Human Rights – is quoting the student.[3]It follows from the above mentioned that – according to the firm opinion of the author – the African mechanism worth the attention both present time, both in the future, because new trends regarding indigenous rights could arise from the practice of the African Commission.

Jelen írás célja, hogy az Endorois Jóléti Tanács kontra Kenya ügy[4] (a továbbiakban: Endorois ügy) bemutatása révén betekintést nyújtson az afrikai emberi jogvédelmi mechanizmus működésébe. A szerző, az ügy előzményeinek tárgyalása során a téma által indokolt terjedelemben szót ejt az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartájáról[5] (a továbbiakban: Afrikai Charta), valamint az Ember és Népek Jogainak Afrikai Bizottságáról (a továbbiakban: Afrikai Bizottság vagy ENJABiz). Ezt követően kerül ismertetésre, hogy miként járult hozzá az Afrikai Bizottság által létrehozott Őslakos népekkel és közösségekkel foglalkozó szakértői munkacsoport[6] (a továbbiakban: Munkacsoport) tevékenysége az őslakos népeket megillető jogok elismeréséhez az afrikai kontinensen. A szerző szót ejt továbbá az Ogoni-ügyről,[7]amelyben az Afrikai Bizottság először hozott döntést egy őslakos népet érintő ügyben, elismerve jogaikat; ezt követően ismerteti az Endorois ügyet, amelynek során bemutatja annak tényállását, ismerteti továbbá a felmerülő jogi kérdéseket, illetve az Afrikai Bizottság által azokra adott válaszokat. Az ügyben felmerült kérdések a következők: kik tekinthetők őslakos népeknek, megállapítható-e, a törzs kulturális integritásoz való jogának sérelme, mit takar az őslakos népek földekre vonatkozó joga, miként határozható meg a fejlődéshez való jog? Az Afrikai Bizottság által a kérdésekre adott válaszok részletes ismertetését követően, a szerző szót ejt a Bizottság által a határozat rendelkező részében megfogalmazott javaslatokról. Végül a harmadik fejezetben ismerteti az ügy utóéletét és hatását az őslakos népek jogaira; végül, de nem utolsósorban szót ejt a határozatot ért kritikákról is, majd ezek figyelembe vételével levonja a következtetéseit, és felvázolja javaslatait, amelyek véleménye szerint hozzájárulhatnak az Afrikai Bizottság döntésének mihamarabbi teljes körű implementálásához, valamint a joggyakorlat fejlődéséhez.

1. Az afrikai emberi jogvédelmi mechanizmus története dióhéjban

1.1. Az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartája és Bizottsága

Az Afrikai Charta előkészítő munkálatai az 1960-as években kezdődtek, miután felismerték, hogy az afrikai kontinensen is szükség van egy, az alapvető emberi jogokat rögzítő dokumentumra, valamint a betartását ellenőrizni hivatott mechanizmusra. Az eredeti elképzelések szerint e feladatot egy bizottság és egy bíróság lett volna hivatott ellátni, a politikai realitásokra való tekintettel azonban úgy döntöttek, hogy bíróság helyett első lépésként, egy bizottságot hoznak létre.[8] Az előkészítő munkálatokat Kéba Mbaye, a Nemzetközi Bíróság egykori bírája vezette. A Chartát 1981-ben fogadták el az Afrikai Egységszervezet (a továbbiakban: AESZ) égisze alatt, és 1986-ban lépett hatályba.[9] A Charta számos aspektusban különbözik más nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentumtól.[10]

AzAfrikai Bizottság 1987-ben kezdte meg működését az Afrikai Charta 30. cikkelye alapján.[11] A Bizottság tizenegy tagból áll, akikkel szemben követelmény a feddhetetlenség és a jogi szaktudás, utóbbi esetében különös súllyal esik a latba a gyakorlati tapasztalat. A Bizottság elnökét az Afrikai Unió[12](a továbbiakban: AU) Titkára nevezi ki, és biztosítja a feladatok ellátásához szükséges személyi és tárgyi feltételeket, továbbá a működéséhez szükséges pénzügyi fedezetet is.[13] Az Afrikai Bizottság mandátuma a következő feladatok ellátására terjed ki: (i) az emberi jogi helyzet előmozdítása általánosságban; (ii) a Chartában garantált jogok biztosításának ellenőrzése, (iii) a Charta rendelkezéseinek értelmezése a tagállamok, az AU intézményei vagy az AU által elismert bármely afrikai szervezet kérésére, (iv) bármely olyan feladat elvégzése, amelyet az Állam- és Kormányfők Gyűlése ráruház.[14] A Bizottsághoz államok és magánszemélyek is benyújthatnak petíciót, utóbbiak esetében az 56. cikk rendelkezik arról, hogy a petíciónak milyen alaki feltételeknek kell megfelelnie.[15] A Bizottság joggyakorlata a befogadhatóság kapcsán három fontos feltételt határoz meg: a jogorvoslatnak elérhetőnek, hatékonynak és megfelelőnek kell lennie.[16] A Bizottság előtti eljárás szabályait az eljárási szabályzat rögzíti, a jelenleg érvényes eljárási szabályzatot[17] 2010-ben fogadta el a Bizottság.

1.2. Az Afrikai Bizottság Őslakos Népekkel és Közösségekkel Foglalkozó Szakértői Munkacsoportja

Az Afrikai Bizottság – az ENSZ Őslakos Népekkel Foglalkozó Munkacsoport[18] (a továbbiakban: ENSZ Munkacsoport) mintájára – 2001-ben állította fel a saját Munkacsoportját abból a célból, hogy konkretizálja az őslakos népek kifejezés jelentését; illetve, hogy megállapítsa az afrikai őslakos népeket az Afrikai Charta rendelkezései alapján megillető jogok körét és tartalmát.[19] A Munkacsoport első jelentését[20] 2003-ban fogadta el a Bizottság.[21] A jelentés három fő részre osztható: (i) az őslakos népek helyzetének elemzése, valamint bizonyos népek és népcsoportok őslakosként való megnevezése; (ii) a Bizottság joggyakorlatának elemzése az őslakos népek vonatkozásában, (iii) az őslakos népek azonosításának kritériumai. – Utóbbi kérdés az Endorois-ügy egyik meghatározó kérdése volt, erre tekintettel jelen írásban részletesen is kifejtésre kerül.

Az őslakos népekkel kapcsolatban felmerülő egyik legfontosabb kérdés az, hogy kiket tekinthetünk őslakos népeknek: univerzális definíció ugyanis nem létezik, azt a mai napig viták övezik a szakirodalomban.[22] Mint arra a Bizottság rámutatott, az afrikai kontinensen az őslakos kifejezés nem tekinthető megfelelő megjelölésnek, hiszen Afrikában – ellentétben az amerikai kontinenssel – minden népcsoport őslakosnak tekinthető, annak eldöntése pedig, hogy mely nép tartózkodik régebb óta az adott területen, parttalan vitákat eredményezne. Ebből kifolyólag a Munkacsoportnak egy olyan megoldást kellett találnia, amely megkerüli az ebből adódó problémákat. A Munkacsoport arra a következtetésre jutott – akárcsak korábban az ENSZ Munkacsoport[23] –, hogy sztrikt definíciót alkotni nem lehetséges és nem is kívánatos.[24] Ebből kifolyólag a Munkacsoport ahelyett, hogy meghatározta volna az őslakos népek mibenlétét, inkább egy kritérium rendszert dolgozott ki arra vonatkozóan, miként lehet beazonosítani őket. A Munkacsoport rámutatott arra a tényre, hogy „Afrikában minden afrikai őshonos.” Ugyanakkor bizonyos csoportok „a múltbéli és jelenkori történések miatt marginalizálódtak a saját országaikban [és ebből kifolyólag] jogaik elismerésére és védelmére van szükségük.”[25]A Bizottság három olyan megkülönböztető jegyet nevez meg, amely alapján az őslakos népek azonosíthatóak: (i) marginalizálódás, diszkrimináció és kirekesztettség a fejlődésből; (ii) a társadalom többi részétől elkülönülő kultúra; (iii) saját maguk őslakosként való definiálása. Az első jellemzővel a Bizottság az Endorois-ügyben részletesen foglalkozott. – Jelen cikk ennek megfelelően, az ügy ismertetése során tárgyalja ezt a kérdést. – A második jellemző révén a Munkacsoport elismerte, hogy egyes népek markánsan eltérő kultúrával rendelkeznek a társadalom többi részéhez viszonyítva, jóllehet az afrikai országok nagy részében egyébként is rengeteg különböző kultúra keveredik. A harmadik szempontot illetően, a Munkacsoport – az ENSZ Munkacsoporthoz hasonlóan – a Nemzetköz Munkaügyi Szervezet (a továbbiakban: ILO) 169-es számú, a bennszülött és törzsi népekről a független országokban szóló egyezményéből (a továbbiakban: 169-es számú egyezmény) merít ihletet, melynek 1. cikke hangsúlyozza, hogy az adott népcsoport őslakos mivoltának eldöntésekor döntő jelentősége van annak, hogy az adott népcsoport miként tekint magára.[26] Ugyanakkor a Munkacsoport jelentésében némi eltérés figyelhető meg az ENSZ Munkacsoport jelentéséhez viszonyítva: utóbbi ugyanis megköveteli, hogy az adott törzset vagy népcsoportot más törzsek vagy népcsoportok is őslakosként ismerjék el, a Bizottság Munkacsoportja ezzel szemben nem támaszt ilyen feltételt.[27] – Az előbbiek ellenére az Endorois ügyben a felperesek erre a tényre is hivatkoztak, őslakos mivoltuk bizonyításakor.[28] – A harmadik jellemzőt illetően fontos még továbbá megemlíteni, hogy az önmagában nem szolgálhat döntő tényezőként, hiszen visszaélésszerű joggyakorlásra adhat alapot.[29] A Munkacsoport a jelentés első részében több népcsoportot is megnevez, mint amelyek őslakos népeknek tekinthetőek, a lista ugyanakkor a Munkacsoport megjegyzése szerint nem tekinthető taxatívnak. Példának okáért őslakos népcsoportnak tekintendők: a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató batwa, a pygmy, a san, a hadzabe, ogiek népcsoportok; a hagyományosan pásztorkodásból élő pokot, szomáli, oromos, maszáj, berber és tuareg népcsoportok, valamint az ogoni népcsoport,[30] amely a pásztorkodás mellett földművelésből és halászatból él.[31]

A Munkacsoport a jelentést a javaslatai megtételével zárta, amelyek a következők: (i) egy speciális rapporteur kinevezése; (ii) egy olyan állandó fórum létrehozása, ahol az őslakos népek és a többi érdekelt fél úgy, mint a vállalatok vezetői, vagy az állam képviselői, intézményes keretek között megismerhetik egymás véleményét. Továbbá: (iii) világos koncepció kialakítása az őslakos népekre vonatkozóan; (iv) a Munkacsoport mandátumának meghosszabbítása – ez meg is történt[32] –, végezetül az őslakos népek ügyének folyamatos napirenden tartása.

Annak ellenére, hogy a Munkacsoport megközelítése több szempontból előremutató, és figyelembe veszi az afrikai helyzetet, ehelyütt említést kell tenni az ellene felhozható kritikákról is. A legelső kritikai észrevétel az, hogy bár a Munkacsoport deklaráltan igyekszik elkerülni annak feszegetését, hogy ki volt ott hamarabb az adott területen, nagyban épít az ILO 169-es egyezményére, amely az őslakos népek egyik legfontosabb jellemzőjeként említi, hogy hamarabb éltek ott, mint a társadalom többségét kitevő népcsoport, amely jellemzően a hódítók leszármazottja. Ez a definíció rendkívül jól használható a dél-amerikai kontextusban – ahol ténylegesen eldönthető, ki volt ott hamarabb –, ugyanakkor az afrikai kontinensen a fentebb említett okokból kifolyólag használata kerülendő. Pontosan ez az oka annak, hogy az említett egyezményt főleg dél-amerikai országok ratifikálták, miközben jelen sorok írásakor összesen egyetlen afrikai ország – jelesül a Közép-Afrikai Köztársaság – részese annak.[33] Ebben gyökerezik a Munkacsoport megközelítésével szemben felhozható második kritika: minthogy az afrikai országok nagy része nem részese az egyezménynek, az abban foglalt jogokra és kötelezettségekre való hivatkozás nem sok eredménnyel kecsegtet.[34]

Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy a Munkacsoport tevékenysége – a vele kapcsolatban felhozható kritikák ellenére – jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az afrikai országok az ENSZ Közgyűlésében a szavazás során támogatták az ENSZ Őslakos Népek Jogairól Szóló Deklaráció[35] (a továbbiakban: Deklaráció)tervezetét. A Deklaráció kodifikációs munkálatainak előrehaladtával ugyanis, az AU Közgyűlése elfogadott egy határozatot, amelyben egyrészt üdvözölte a deklaráció tervezetet, másrészt megerősítette az afrikai országok elkötelezettségét a jelenlegi határok és a területi integritás fenntartása mellett, valamint kifejezte fenntartásait az afrikai sajátosságokat kevésbé figyelembe vevő, őslakos koncepcióval kapcsolatban.[36] A határozatra válaszul az Afrikai Bizottság kiadott egy tanácsadó véleményt, melyben igyekezett eloszlatni az állam és kormányfők aggodalmát, a deklarációt illetően: egyrészről megerősítette, hogy a Bizottság, korábbi joggyakorlatának megfelelően továbbra is szem előtt tartja majd az államok szuverenitásának és integritásának megőrzését, másrészről leszögezte, hogy adott népcsoport őslakos voltának eldöntése során továbbra is a Munkacsoport 2003-as jelentését, és a saját korábbi joggyakorlatát tekinti irányadónak.[37] Az Afrikai Bizottság munkájának, valamint a deklaráció készítői által tett engedményeknek[38] köszönhetően, az afrikai államok nem gördítettek további akadályokat a deklaráció elfogadása elé; az ENSZ Közgyűlése elfogadta a Deklarációt, melyet az Afrikai Bizottság egy kommünikében üdvözölt.[39] Ezzel egy időben a Bizottság újfent meghosszabbította a Munkacsoport megbízatását.[40]

Az Afrikai Bizottság 2001-ben hozta meg döntését az Ogoni törzs által elszenvedett jogsértések ügyében. Az ügy több szempontból is mérföldkő jelentőségűnek tekinthető: egyrészről az úgynevezett kötelezettség megközelítés[41] alkalmazása révénmegerősítette, hogy a gazdasági, szociális és kulturális jogok a klasszikus polgári és politikai jogokkal egyenrangúak, és ennek megfelelően ugyanolyan védelmet érdemelnek. Másrészről a Bizottság az Afrikai Chartát evolutívan értelmezve,[42] olyan jogokat is számon kért a jogsértő államon, amelyek expressis verbis nem szerepelnek a Chartában,[43] ezzel – a szerző véleménye szerint – az amerikaközi rendszer nyomdokaiba lépett, amely az említett értelmezési módot alkalmazva dolgozta ki az őslakos népek védelmének hatékony rendszerét, az amerikai kontinensen.[44] Harmadrészt, az döntést az Amerikaközi Bizottság idézte a Toledó Körzetbeli Maya Őslakos Közösségek kontra Belíz ügyben,[45]amely kiváló példája a különböző regionális emberi jogi mechanizmusok kölcsönös egymásra hatásának.

A fentiek ellenére az ügy kapcsán több kritika is felmerült, ezek közül jelen írásban kettő kerül ismertetésre. Egyrészről, hogy az ügyben hozott határozat végrehajtása elsősorban nem az afrikai emberi jogvédelmi mechanizmus érdeme:[46]az Ogoni ügyben, az eltelt időben tapasztalható pozitív változás elsősorban annak köszönhető, hogy időközben megbukott a katonai kormányzat, az új demokratikusan megválasztott kormány pedig együttműködőnek bizonyult, továbbá, hogy a Shell Olajtársaságra egyre súlyosabb nemzetközi fogyasztói nyomás nehezedett az üggyel kapcsolatban.[47] Másrészről a Bizottság megkerülte a kollektív földtulajdonlás kérdését az által, hogy a földtulajdonhoz való jog helyett a lakhatáshoz való jogot helyezte az előtérbe. A Bizottság e hiányosságot az Endorois ügyben hozott döntésével korrigálta.[48]

2. Az Endorois ügy

2.1. A tényállás ismertetése, az ügy befogadhatósága

Az endorois közösség a kenyai Rift-völgyben él, és főként pásztorkodásból tartja el magát. A hozzávetőlegesen 60.000 főt számláló törzs évszázadok óta Bogoria-tó és környékének jóhiszemű birtokosa, a többi környező törzs által is elismerten. Keresetükben arra is utaltak, hogy a gyarmatosítás során még a brit közigazgatás is elismerte jogaikat, az adott terület vonatkozásában. Az ország 1963-as függetlenedését követően, földjeik állami gyámság alá kerültek: innentől az állam vált a föld tulajdonosává, az endorois törzs azonban továbbra is használhatta azt. A kérelmezők szerint a Bogoria-tó környéke termékeny terület, mely zöld legelőkkel és értékes ásványi sókkal látja el az állatállományt, a terület ebből kifolyólag nélkülözhetetlen a létfenntartásukhoz. A föld ugyanakkor nemcsak gazdasági szempontból fontos számukra, a törzset szoros spirituális kötelékek fűzi ősi földjeihez: hitük szerint az elhunyt endorois emberek lelke a tavon él tovább, amelynek partján éppen ezért, rendszeresen vallási szertartásokat végeznek. Az endorois törzs a tradicionálisan birtokolt földjeit 1973-ban kényszerült elhagyni – ezzel együtt hagyományos életmódja is veszélybe került –, amikor a kenyai kormány engedélyt adott egy szafari park építésére a tavat körül ölelő földeken, majd ezt követően, 1978-tól teljes mértékben elvágta a csoportot a területhez való hozzáférés lehetőségétől.[49] A petíciót benyújtók szerint, a döntés meghozatalakor az állam hasonlóan termékeny földeket és pénzbeli kártérítést is ígért a törzsnek, köztük a szafari park bevételéből való részesedést, az ígéreteknek azonban csak a töredéke valósult meg: 1986-ban, az eredetileg ígért összegnek egy töredékét kapta meg a kitelepített családok egy része. A kérelmezők tárgyalásokat kezdeményeztek az állammal, a helyzet rendezése érdekében: 1994-ben sor került egy találkozóra, ahol az állam elnöke személyesen tett ígéretet arra, hogy onnantól fogva a törzs részesülni fog a megállapodás szerinti, 25%-os részesedésben. Az ígéretekből ugyanakkor semmi sem lett, ezért jogi útra terelték az ügyet. Kérelmüket 2002-ben a Kenyai Legfelsőbb Bíróság is elutasította.[50] A panaszosok továbbá azt is állították, hogy 2000 óta az állam elkezdte felosztani, és harmadik felek számára értékesíteni ősi földjeiket; valamint 2002-ben egy magáncég rubin bányászati koncessziót nyert a területen. A bányászati tevékenység és a hozzákapcsolódó infrastrukturális beruházások, az endorois törzs szerint komoly környezeti kockázatot jelentenek. Az Afrikai Bizottság eredménytelenül kérte a kenyai államot, hogy a döntés meghozataláig állítsa le a fenti tevékenységet.[51] Végül, de nem utolsósorban, a panaszos felek állítása szerint az endorois törzs az állami szervek hozzáállása miatt jelenleg nem képes megfelelően képviselni érdekeit: egyrészről az állam nem hajlandó elismerni az endorois nép kollektív jogait, jóllehet ősi szokásuk szerint a föld nem magánszemélyek, hanem az egész nép tulajdonát képezi, másrészről Kenya elutasította az – ez Endorois törzs képviseletét ellátni hivatott – Endorois Jóléti Tanács bejegyzési kérelmét.[52]

A kérelmezők beadványukban arra kérték az Afrikai Bizottságot, hogy állapítsa meg: a kenyai állam megsértette az endorois törzs vallási és lelkiismereti szabadsághoz,[53] a tulajdonhoz,[54] az oktatáshoz és a kultúrában való részvételhez,[55] a természeti kincsek feletti rendelkezéshez,[56] valamint a gazdasági, szociális és kulturális fejlődéshez[57] való jogait.[58]

A petíció érdemben való tárgyalását megelőzően, az Afrikai Bizottságnak annak befogadhatóságáról kellett döntenie. A Bizottság megállapította, hogy a beadvány megfelel az Afrikai Charta 56. cikkében támasztott követelményeknek, így megállapította annak befogadhatóságát. A Bizottság kitért arra is, hogy az állam az előkészítő szakaszban nem élt a lehetőséggel, hogy vitassa a beadvány befogadhatóságát. – Az állam nem válaszolt a Bizottság egyetlen megkeresésére sem. – Kenya csak az ügy érdemben való elbírálása során hozott fel érveket arra vonatkozóan, hogy az ügy miért nem tekinthető befogadhatónak. Érvei a következők voltak: (i) a panaszos felek elmulasztották kimeríteni a belföldi jogorvoslati lehetőségeket; (ii) a belföldi jogrendszer a nemzetközi dokumentumokhoz – köztük az Afrikai Chartához – képest magasabb szintű védelemben részesíti a panaszos felet; (iii) a belföldi jogrendszer elismeri a közös tulajdonformát az által, hogy lehetőséget biztosít a különböző csoportok érdekeinek, közös képviselő útján történő érvényesítésére. Az Afrikai Bizottság az állam érveit tudomásul vette, azonban kellő megfontolást követően arra a következtetésre jutott, hogy az ügy befogadhatóságának újbóli megvitatását semmi nem indokolja.[59]

2.2. Az ügy érdemi része

A Bizottságnak számos kérdésben kellett döntést hoznia, a szerző jelen írásban négyet emel ki: (i) kik tekinthetők őslakos népeknek; (ii) megállapítható-e, hogy az állam megsértette a törzs jogát a kulturális integritásához; (iii) mit takar az őslakos népek földekre vonatkozó joga; (iv) miként határozható meg a fejlődéshez való jog?

2.2.1. Kik azok az őslakos népek?

Az első kérdés ügyében ugyanazok a problematikus pontok merültek fel, amelyek a Munkacsoport jelentésének elkészítésekor is: nem létezik – és nem is kívánatos – egy nemzetközileg egységes definíció, ugyanis az nem képes kellően figyelembe venni a helyi sajátosságokat. A kenyai kormány többek között az őslakos népek meghatározhatóságának problematikájára próbált hivatkozni: állítása értelmében az endorois törzs nem tekinthető önálló népnek, az ugyanis a területet benépesítő – az endorois törzsnél nagyobb – kalenjik etnikai csoport része. Az állam továbbá arra hivatkozott, hogy az endorois törzs kulturális önállóságát nagymértékben befolyásolták az őket ért modernizációs hatások, ennek következtében meglehetősen nehézkes lenne őket külön jogi személyként definiálni. Végezetül,az állam véleménye szerint az Endorois Jóléti Tanácsnak nincs joga eljárni a törzs nevében.[60]

Az Afrikai Bizottság véleménye szerint annak eldöntése során, hogy egy nép őslakosnak tekinthető-e, döntő súllyal esik a latba az adott területhez való szoros kulturális és spirituális kapcsolata. A Bizottság rámutatott, hogy a különböző, az őslakos népek jogaival foglalkozó nemzetközi dokumentumok tanulmányozását követően leszűrhető, hogy mindegyik az őslakosokat meghatározni kívánó definíciónak közös eleme az ősi földekkel fennálló szoros kapcsolat. Az Afrikai Bizottság ennek fényében tanulmányozta az endorois közösség kapcsolatát ősi földjeivel, és arra a következtetésre jutott, hogy a közösséget szoros kapcsolat fűzi ősi földjeihez: amennyiben nem férnek hozzá, nem képesek gyakorolni kultúrájukat és vallásukat, továbbá úgy érzik, elvágták őket őseik szellemétől.[61] Az Afrikai Bizottság által vizsgált másik tényező az volt, hogy a törzs tagjai őslakosként tekintenek-e magukra. Az Afrikai Bizottság megállapította, hogy a törzs magát egyértelműen őslakos népnek tekinti, ennek tudata, része önazonosságuknak. A Bizottság továbbá utalt az Amerikaközi Bíróság joggyakorlatára – jelesül a Saramaka emberek kontra Suriname ügyre[62] –, melynek értelmében az adott területen nem őshonos népek is az őshonos népekhez hasonló elismertséget nyertek – többek között – arra tekintettel, hogy az évszázadok során erős kulturális és spirituális kötelék jött létre köztük és földjeik között.[63]  Ennek az sem képezheti akadályát, hogy a modernizáció következtében, ahogyan azt az állam állítja, a törzs egyes tagjai elszakadtak az ősi földjeiktől, ennek következtében a törzs minden egyes tagjának beazonosítása lehetetlen lenne.[64] – Az Afrikai Bizottság ennek kapcsán utalt a Saramaka ügyre, melyben az Amerikaközi Bíróság megállapította, hogy az a tény, hogy a törzs egyes tagjai felhagytak az ősi életformájukkal, az ügy szempontjából irreleváns.[65] – A Bizottság, a kérdés tárgyalása során utalt továbbá a Munkacsoport 2003-as jelentésében az őslakos népek egyik – az azonosításuk egyik lehetséges alapjául szolgáló – megkülönböztető jellegzetességükre, a marginalizált társadalmi helyzetükre, amely az endorois törzsről is elmondható.[66]

A fentiekre tekintettel az Afrikai Bizottság az alábbi következtetésre jutott: „Az endorois törzs egy őslakos közösség, amely megfelel a kulturális elkülönültség kritériumának. Az Afrikai Bizottság egyetért azzal, hogy az endorois közösség saját magára önálló népként tekint, közös múlttal, kultúrával és vallással […] az endorois törzs népet alkot, amely feljogosítja arra, hogy az Afrikai Charta kollektív jogokat biztosító rendelkezéseinek védelmét élvezze. Az Afrikai Bizottság arra az álláspontra helyezkedik, hogy a hivatkozott jogsértések az őslakos jogok esszenciáját alkotják: az ősi identitás megvédését az ősi földekkel való azonosítás révén.”[67]

2.2.2. A kulturális integritáshoz való jog

A második kérdés arra vonatkozott, hogy megállapítható-e a törzs kulturális integritáshoz való jogának megsértése. Az utóbbi évtizedben az őslakos népek kulturális jogai egyre szélesebb körben nyertek elismertséget a nemzetközi jogban, ezen belül említést érdemel az őslakosok kulturális integritáshoz való joga; jóllehet ezt egyetlen nemzetközi dokumentum sem tartalmazza expressis verbis, ugyanakkor más jogokból levezethető.[68] Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága a 23. számú, a kisebbségek jogairól szóló tematikus elemzésében rámutatott, hogy a kultúra számtalan formában kifejezésre kerülhet, akár egy sajátos életformaként is, amely nagymértékben kötődik a természeti kincsekhez, különösen az őslakos népek esetében.[69] Az amerikaközi rendszer esetén az Amerikaközi Bizottság a tulajdonhoz, az élethez és az egészséghez való jogra építve, szintén kidolgozta a kulturális integritáshoz való jogot.[70] Az afrikai rendszer esetében a kulturális integritáshoz való jog az Endorois ügyben került először terítékre: a kérelmet benyújtók szerint, „ősi földjeik amellett, hogy biztosítják a megélhetést, számukra szent területek, és elválaszthatatlanul kötődnek a törzs kulturális integritásához és hagyományos életviteléhez.”[71]  Tekintettel arra, hogy az Afrikai Charta a kulturális integritáshoz való jogot – hasonlóan más nemzetközi jogi dokumentumokhoz – nem említi, az endorois törzs és képviselői e jogukat a vallásgyakorláshoz, a kultúrához, valamint a természeti kincsekhez való hozzáféréshez való joguk[72] megsértéséből vezették le.[73]

A szabad vallásgyakorlással kapcsolatosan az endorois törzs arra hivatkozott, hogy ősi földjeikről való elűzetésük gátolja őket vallásuk szabad gyakorlásában; ahhoz ugyanis elengedhetetlenül szükséges, hogy hozzáférjenek ősi földjeikhez. Az Afrikai Bizottságnak, ennek kapcsán először azt kellett eldöntenie, hogy vajon az endorois törzs vallási hiedelmei és szokásai megfelelnek-e azoknak a kritériumoknak, amelyek alapján az Afrikai Charta által védelemben részesített vallásról lehet beszélni. A Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy igen. A második kérdés arra vonatkozott, hogy tekintettel a vallásgyakorláshoz való jog korlátozhatóságára, az adott ügyben megengedhető-e hasonló korlátozás. Az Afrikai Bizottság – saját joggyakorlatának áttekintését követően[74] – arra a következetésre jutott, hogy a korlátozás a vallásgyakorláshoz való jog lényegi elemét érintette, valamint azt nem igazolta köz- vagy bármilyen más érdek. Ennek megfelelően a Bizottság megállapította, hogy Kenya megsértette az Afrikai Charta 8. cikkét.[75]

A kulturális integritáshoz való jogot illetően, a második hivatkozott jogsértés az Afrikai Charta 17. cikkére vonatkozott. A kérdés az volt, hogy a területhez való hozzáférés értelmezhető-e a kulturális jogok részeként, illetve az adott területtől való elzárás milyen mértékben fenyegeti ősi életformájukat és a hozzá kötődő kulturális értékeket. Az Afrikai Bizottság megállapította, hogy az endorois törzs számára a föld a gazdasági és spirituális-vallási kötődésen kívül a kulturális életük fennmaradásához is fontos, a földjeiktől való elzárásuk egyet jelent annak pusztulásával. A Bizottság rámutatott, hogy az Afrikai Charta rendelkezései értelmében az államnak kötelezettsége, hogy garantálja a földekhez való hozzáférést – tehát az állam kötelezettsége nem merül ki pusztán a tartózkodó magatartásban –, tekintettel arra, hogy ez elmaradt, a Bizottság értelmezése szerint Kenya megsértette az Afrikai Charta 17. cikkének (2) és (3) bekezdését.[76]

A harmadik tisztázandó kérdés a természeti kincsekkel való rendelkezéshez való jogra vonatkozott. A Bogoria-tó környéki területek – mint az korábban említésre került – termékeny legelőket és különböző, az állatállomány számára értékes ásványi anyagokat biztosítanak. Az említett természeti erőforrásokhoz való hozzáférés közvetlenül befolyásolja az állatok egészségét, az endorois törzs megélhetését, és ezen keresztül a kultúrájuk fennmaradását: amennyiben ugyanis a haszonállataikat nem képesek megfelelően tartani, úgy kénytelenek felhagyni ősi életmódjukkal. Az Afrikai Bizottság utalt a Saramaka emberek kontra Suriname ügyre, amelyben az Amerikaközi Bíróság kimondta, hogy a Saramaka embereknek jogukban áll használni, és igénybe venni területeiket és az azokon található természeti kincseiket, ősi szokásaiknak megfelelően.[77]Az Amerikaközi Bíróság az Emberi Jogok Amerikai Egyezményének[78] (a továbbiakban: EJAE) 21. – a tulajdonhoz való jogról szóló – cikkére alapozta az őslakosok természeti kincsekhez való jogának védelmét tekintettel arra, hogy az EJAE nem tartalmaz az Afrikai Charta 21. cikkéhez hasonló, a természeti kincsekkel való rendelkezéshez való jogról szóló rendelkezést. Hasonlóan amerikaközi megfelelőjéhez, az Afrikai Bizottság is úgy véli, hogy az őslakos népeknek jogukban áll rendelkezniük a területükön található természeti kincsekkel. A fentiek fényében az Afrikai Bizottság megállapította, hogy az alperes állam megszegte az Afrikai Charta 21. cikkéből eredő kötelezettségét, amikor a konzultáció lehetőségének biztosítása nélkül rendelkezett az endorois törzs ősi földjeiről.[79]

A fentiekre tekintettel megállapítható, hogy a Bizottság a nemzetközi tendenciákat figyelembe véve, a meglévő anyagi normákat – az Ogoni ügyhöz hasonlóan – evolutívan értelmezve, megteremtette az őslakos népek kulturális integritáshoz való jogának hatékony, az afrikai sajátosságokat figyelembe vevő védelmét.

2.2.3. Az őslakos népek földhöz való jogának egzakt tartalma

Az utóbbi években az őslakos népeket megillető jogok közül egyre inkább a földhöz való joguk került a figyelem középpontjába, ahogyan a Munkacsoport is rámutatott jelentésében: „a földekhez és a természeti kincsekhez való jog védelme alapvető [fontosságú] az afrikai őslakos népek túlélése szempontjából.”[80] A földhöz való jog kapcsán elkerülhetetlen a kérdés történelmi dimenziókban való szemlélése: a gyarmatosítás korában, az általánosan elterjedt nézet szerint az őslakosok földjei uratlan területnek – terra nulliusnak – minősültek, azokon az őket birtokba vevő gyarmatosítók tulajdonjogot szereztek;[81] jóllehet – mint az korábban említésre került – az endorois törzs esetében, a területet uraló britek is elismerték a törzs jogait a föld birtoklására. 1963-ban, Kenya függetlenedésével földjeik állami gyámság alá kerültek, az államot ezzel kapcsolatban két kötelezettség terhelte: egyrészről az államnak a közösség érdekében kellett – volna – gyakorolnia tulajdonosi jogait, másrészről az államnak garantálnia kellett volna, hogy az endorois közösség élvezhesse ősi szokásjogon alapuló földbirtok rendszerét. Az állam a közösséget – alkotmányos kötelezettségei ellenére –, 1978-ban végleg elüldözte ősi földjéről. A törzs, más nemzeti bíróságok döntéseire[82] hivatkozva úgy vélte, hogy a kenyai államnak teljes körűen el kellett volna ismernie tulajdonjogukat, amelynek létrehozása egyebekben nem érintette ősi szokásjogi alapú tulajdoni rendszerüket. Állításuk szerint, a földjeikről való elűzetésük az Afrikai Charta 14. pontjának sérelmét jelenti. Az Afrikai Bizottság, megvizsgálva a kérdést arra jutott, hogy a gyámsági rendszer teljes egészében alkalmatlan arra, hogy megfelelő védelemben részesítse az őslakos népek földhöz való jogait: egyedül a valódi tulajdonosi cím az, amely megfelelőn szolgálja azt.[83] A gyámsági rendszer esetében kiszolgáltatottak, az állam ugyanis bármikor eladhatja a „lábuk alól” a talajt, megfelelő konzultáció és kárpótlás nélkül.[84]  Az Afrikai Bizottság e lépésének, a jelen ügyön túlmutató jelentősége van: a kenyai gyámsági rendszerhez hasonló jogszabályi megoldások meglehetősen elterjedtek a világ más részein is, a döntés alapul szolgálhat ezek fokozatos felszámolásához.

Az Afrikai Bizottságnak ezt követően arról kellett döntenie, hogy a közösség gyakorolhatja-e kollektívan a jogait, illetve, hogy szokásjoguk kellő jogalapot biztosít-e arra, hogy tulajdonjogot szerezzenek? Az első kérdést illetően az Afrikai Bíróság megállapította, hogy a kollektív jogok megtagadása problémát okoz az endorois törzsnek – ahogyan szerte a világon minden őslakos népnek –, számukra, akik évszázadokon keresztül kollektívan használták a földjeiket, az egyéni tulajdon értelmezhetetlen. Jóllehet a kollektív földtulajdonlás lehetősége már az Ogoni ügyben terítékre került, a Bizottság akkor megkerülte a kérdést az által, hogy a földtulajdonhoz való jog helyett a lakhatáshoz való jogot helyezte az előtérbe, ezáltal az Endorois ügy volt az első, amelyben a Bizottság véleményt nyilvánított a kollektív tulajdonjog tekintetében. Azáltal, hogy elismerte azok létjogosultságát az afrikai emberi jogvédelmi mechanizmus keretein belül, jelentős előrelépést tett az őslakos népek jogainak védelme irányában nemcsak regionális, hanem univerzális szinten is.[85] A példa, hasonlóan az amerikaközi rendszer joggyakorlatához, „ragadósnak” bizonyulhat.

A második kérdést illetően, a Bizottság szerint az őslakos népek hagyományos földtulajdon rendszere az államilag garantált földtulajdon rendszerrel egyenértékű, továbbá a szokásjog alapján teljes körű állami elismerésre, és tulajdonjogaik bejegyzésére tarthatnak igényt.[86]

A fenti kérdések tisztázását követően a Bizottságnak arról kellett döntenie, hogy a kenyai állam megsértette-e az Afrikai Charta 14. – a tulajdonjogot garantáló – cikkét. Mint arra a Bizottság rámutatott, a tulajdonjog korlátozása önmagában nem törvényellenes, amennyiben az közérdekből, a törvény előírásainak megfelelően történik. Jelen ügyben a „szükségesség-arányosság” teszt elvégzése során – amelynek vonatkozásában az Afrikai Bizottság idézete az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) joggyakorlatát[87] –, a jogsértés megállapításakor a szokásosnál alacsonyabb küszöbértéket kellett figyelembe venni tekintettel arra, hogy a föld központi szerepet tölt be az endorois emberek életében. A Bizottság véleménye szerint, bár a vadrezervátum létrehozása törvényes, legitim cél, ugyanakkor az, ahogyan ezt a célt megvalósították, korántsem állt arányban az okozott kárral: a célt más módokon is el lehetett volna érni. A fentiek fényében a Bizottság megállapította, hogy a kenyai állam megsértette az endorois törzs tulajdonhoz való jogát.[88]

2.2.4. Az őslakos népek joga a fejlődéshez

A nagyszabású beruházások és fejlesztések a legtöbb esetben negatívan befolyásolják az őslakosok helyzetét: legtöbbször jogfosztással és kizsákmányolással járnak együtt, ezt a jelenséget nevezte el a Doyle–Gilbert szerzőpáros, fejlődési agressziónak.[89] Hasonló ügyekben az államok jellemzően azzal érvelnek, hogy a fejlesztések az egész társadalom érdekeit szolgálják, ennek érdekében „áldozatot” kell hozni.[90] Jelen ügyben, az állam szerint a helyi közösségek és az egész társadalom profitált a fejlesztésekből és a bányászati koncessziókból. Az állam képviselője hozzátette továbbá, hogy „egy képviseleti demokráciában a közösségek feladata, hogy az egész társadalom jólétét szolgálják és ne a saját önző (sic!)[91] érdekeiket.”[92] A törzs képviselői ugyanakkor hangsúlyozták, hogy nem a vadrezervátum létrehozása ellen tiltakoznak – amelynek hasznosságát ők maguk sem vitatják –, hanem annak módja ellen: meglátásuk szerint ősi pásztorkodó életmódjuk és a turizmus nem zárja ki egymást, a kettő összehangolható. Jelen ügyben ugyanakkor a „jólétük jelentős csorbát szenvedett”, megfosztották őket annak lehetőségétől, hogy döntsenek saját sorsukat illetően.[93]

Az Afrikai Bizottság – ugyanúgy, mint az Amerikaközi Bíróság –az ilyen fejlesztések esetén három garanciális feltételt követel meg az államtól: (i) biztosítania kell az őslakosok hatékony, ősi szokásaikat figyelembe vevő részvételét a tárgyalások során; (ii) biztosítania kell, hogy az őslakosok tisztességes részesedést kapjanak a fejlesztések hasznaiból. Végezetül (iii) az állam nem adhat semmilyen koncessziós jogot, amíg az arra kompetenciával bíró szervezetek nem készítenek környezeti és társadalmi hatástanulmányt.[94] Jelen ügyben az Afrikai Bizottság két kérdéssel foglalkozott részletesen, jelesül: történt-e előzetes konzultáció, melynek keretében a törzs dönthetett a területén található természeti kincsek felől; illetve, hogy a törzs milyen mértékben részesül az ősi földjein található természeti kincsek hasznaiból. Az első kérdést illetően, a kormány véleménye szerint megfelelő konzultációt folytattak le, az őslakosok véleményét figyelembe vették. Ezzel ellentétben az endorois nép állítása szerint a kormány önkényesen választotta ki a népüket képviselni hivatott személyeket, nem vették figyelembe, hogy szokásaik szerint a törzset egyfajta „vének tanácsa” képviseli; továbbá az állam megtagadta az Endorois Jóléti Tanács bejegyzését, amely a törzs bizalmát élvezi, egyben annak képviseletét is hivatott ellátni.[95] A Bizottság újfent idézte a Saramaka ügyet, amelyben az Amerikaközi Bíróság megállapította, hogy az államnak az előzetes konzultációk során figyelembe kell vennie az őslakos népek hagyományos döntéshozatali mechanizmusait.[96] Jóllehet az Afrikai Charta – ellentétben az ENSZ Őslakos Népek Jogairól Szóló Deklarációjával[97]– nem tartalmazza expressis verbis az előzetes tájékoztatáson alapuló beleegyezés követelményét, a nemzetközi jog fejlődési tendenciáiból ez a jog egyértelműen levezethető.[98] A részvételt és a konzultációt illetően a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy jelen ügyben az állam nem tett eleget ez irányú kötelezettségeinek: utalva az Amerikaközi Bizottság Mary és Carrie Dann kontra Egyesült Államok ügyére,[99] melyben megállapítást nyert, hogy 14 évvel a beruházás megvalósítása után a konzultáció nem tekinthető sem előzetesnek, sem hatékonynak.[100] A második kérdést illetően az Afrikai Bizottság megállapította, hogy az étel formájában érkező segély semmiképpen sem tekinthető megfelelő kompenzációnak az okozott veszteséget tekintve; egyben rámutatott, hogy a megfelelő fejlődés lehetőségének megteremtése az állam feladata. A Bizottság továbbá kijelentette, hogy a profitból való részesedés – az Afrikai Charta szelleméből következően – egyfajta méltányos kárpótlásnak is tekinthető, cserébe az elszenvedett veszteségekért, az ősi földek kizsákmányolásáért. A fentiekre való tekintettel az Afrikai Bizottság megállapította az Afrikai Charta 22. pontjának sérelmét.[101]

2.3. A határozat rendelkező része

Az Afrikai Bizottság a határozat rendelkező részében megállapította, hogy Kenya megsértette az Afrikai Charta 1., 8., 14., 17., 21. és 22. cikkeit. Az Afrikai Bizottság a következő ajánlásokat tette az alperes állam számára: (i) ismerje el az endorois nép tulajdonjogát, és állítsa vissza ősi földjeik állapotát; (ii) biztosítson korlátozás nélküli bejárást a számukra a Bogoria-tóhoz és annak környékére annak érdekében, hogy a törzs legeltethesse állatait, valamint gyakorolhassa kulturális és vallási szokásait. Továbbá (iii) fizessen méltányos kárpótlást a közösség részére az elszenvedett károkért; (iv) fizessen részesedést a törzsnek, kárpótlásul az eltűnőben lévő mesterségekért, valamint gondoskodjék róla, hogy a törzs tagjai részesüljenek a vadrezervátum által kínált munkalehetőségekből; (v) biztosítsa az Endorois Jóléti Tanács bejegyzését; (vi) kezdjen tárgyalást a panaszos felekkel jelen ajánlás hatékony végrehajtását illetően; végezetül (vii) jelentse az ajánlás végrehajtásának folyamatát.[102]

3. Az ügy hatása, konklúziók

Az Ogoni és a jelen írás tárgyát képező Endorois ügy – a témával foglalkozó szakértők egybehangzó véleménye alapján – fordulópontnak tekinthető az afrikai őslakos népek jogait illetően, azok ugyanis e döntések révén nyertek teljes körű elismerést az afrikai kontinensen.[103] Az említett két ügyet megelőzően az őslakos népek jogainak védelme „gyermekcipőben járt” az afrikai kontinensen: egészen az ezredfordulóig az Afrikai Bizottság tartózkodott az őslakosokat érintő ügyekben történő döntéshozataltól; amennyiben pedig véleményt nyilvánított, úgy azt sokszor az őslakosokra nézve kedvezőtlenül tette.[104]

Az Endorois ügyben hozott határozatban, megállapítást nyert az őslakos népek kulturális integritáshoz, a fejlődéshez, valamint földhöz való joga. Ily módon a határozat az Afrikai Bizottság korábbi joggyakorlata, valamint a Munkacsoport munkássága által kijelölt út folytatásának tekinthető: az Afrikai Bizottság, a Munkacsoport javaslatának megfelelőn vizsgálta az endorois nép őslakos voltát; a Bizottság továbbá leszögezte, hogy egyes népcsoportok őslakosként való definiálásának célja nem az őslakos népeknek a többi népcsoport fölé helyezése, hanem múltbéli sérelmeik és jelenbeli hátrányaik leküzdése.[105]

A határozat kapcsán kiemelendő, hogy az afrikai népek kulturális integritáshoz való jogát a meglévő anyagi jogi normák evolutív értelmezése révén vezette le az Afrikai Charta cikkeiből, jelesül a vallásgyakorláshoz, a kultúrához, valamint a természeti kincsekhez való hozzáféréshez való jogból: megteremtve az őslakos népek kulturális integritáshoz való jogának hatékony, az afrikai sajátosságokat figyelembe vevő védelmét. Üdvözlendő továbbá, hogy az Ogoni-ügyhöz hasonlóan jelen ügyben is megerősítést nyert az őslakos népek fejlődéshez való joga, ugyanis a fejlődési agresszió jelensége az egyik legkomolyabb fenyegetés az őslakos népek életmódjára és egyedülálló kultúrájára, amelynek értéke aligha mérhető pénzben.

Az Afrikai Bizottság a határozatában meghatározta, hogy a koncessziók odaítélése során milyen garanciális feltételeknek kell érvényre jutnia. E garanciális feltételeket az amerikaközi rendszer ítélkezési gyakorlatából „kölcsönözte.” Jóllehet e feltételek kétségkívül elősegítik az őslakos népek jogainak érvényre jutását, nem szabad elfelejtkezni a Marcos A. Orellana által – a Saramaka ügy kapcsán – megfogalmazott kritikai észrevételekről és kérdésekről. Egyrészt, mely kritériumok alapján lehet a természeti kincseket nélkülözhetetlennek tekinteni a csoport túlélése szempontjából? Másrészt, a haszonból való részesedés csak azokra a természeti kincsekre vonatkozik-e, amelyek szükségesek a csoport túléléséhez, vagy minden természeti kincsre, ami a csoport ősi földjein található? Továbbá, milyen követelmények alapján lehet eldönteni, hogy a projektnek jelentős hatása van a környezetre, ezáltal megindításához szükség van az őslakosok beleegyezésére? Végezetül, az előzetes tájékoztatáson és szabad akaraton alapuló beleegyezés és a haszonból való részesedés, vajon nem a népcsoport eltűnésének pénzben kifejezett ellenértékét tükrözi-e? A fenti problémák kiküszöbölése érdekében Orellana javaslata az, hogy az őslakosok földjeinek védelmét a tulajdonhoz való jog védelme helyett inkább az élethez való jog védelmére kell helyezni, hangsúlyozva a fennmaradáshoz való jogukat és azt, hogy ehhez szükségük van a területükön található természeti kincsekre. Így – mivel az élethez való jog szinte korlátozhatatlan – biztosítani lehetne, hogy az adott törzsek érdekei minden esetben elsőbbséget élvezzenek. Ugyanakkor – hívja fel a figyelmet Orellana – számolni kell azzal, hogy ez a megoldás elkerülhetetlenül feszültséget okozna a törzsek és az államok között.[106]

További kritikaként hozható fel a határozat végrehajtásának lassú volta – jóllehet ez alapvetően a rendszer hiányosságaiból adódik –: a döntés végrehajtása jelen sorok írásakor korántsem mondható teljesnek. Az Afrikai Bizottság 2013 áprilisában tartott meghallgatást az a határozat végrehajtása ügyében, az Endorois Jóléti Tanács[107] jelenleg azon fáradozik, hogy más, emberi jogokkal foglalkozó szervezetek bevonásával eredményes tárgyalásokat folytasson a kormánnyal az Afrikai Bizottság ajánlásainak minél teljesebb végrehajtása érdekében.[108] A szerző véleménye szerint, amennyiben az együttműködés az ajánlások végrehajtása terén megakad, úgy az Afrikai Bizottságnak érdemes az ügyet minél előbb a 2004-ben felállításra került Ember és Népek Jogainak Afrikai Bírósága[109] (a továbbiakban: Afrikai Bíróság) elé terjesztenie, tekintve, hogy Kenya alávetette magát az Afrikai Bíróság joghatóságának.[110] Jóllehet az Afrikai Bíróság – lévén fiatal intézmény – a többi regionális emberi jogi bírósághoz viszonyítva eddig szerény joggyakorlattal rendelkezik; a Bíróság első – és eddig egyetlen –, az őslakos népeket érintő döntésében, egy 2013 márciusában, az ENJABiz kontra Kenyai Köztársaság ügyben kibocsátott ideiglenes intézkedésben – a szerző megítélése szerint meglehetős gyorsasággal és hatékonysággal – részesítette védelemben a kenyai Mau erdőben élő ogiek közösséget.[111] A döntés – a szerző véleménye szerint – bizakodásra ad okot a jövőbeni ügyeket illetően.

Függetlenül a fentebb ismertetett kritikáktól, az ügy mérföldkő jelentősége nem vonható kétségbe: folytatva az Afrikai Bizottság által az Ogoni ügyben, illetve a Munkacsoport által a 2003-as jelentésben kijelölt útvonalat – a meglévő anyagi jogi normákat evolutívan értelmezve – jelentős mértékben hozzájárult az afrikai őslakos népek jogainak védelméhez. A benne foglalt megállapítások világos útjelzőként szolgálnak a többi – a jövőben esetleg hasonlós jogsértést elkövető – állam számára is, az őslakos jogok mibenlétét illetően; továbbá a szerző megítélése szerint minden valószínűséggel hatást fog gyakorolni az amerikaközi rendszer ítélkezési gyakorlatára is, ahogyan az Ogoni ügy esetében is történt: az előbbi minden valószínűség szerint újfent idézni fogja az ENJABiz döntését.