15 éve már – gondolatok a bős-nagymarosi vízlépcsőről

Szerző: Sztancs Edit

Sztancs Edit[1]: 15 éve már - gondolatok a bős-nagymarosi vízlépcsőperről

Bevezető gondolatok

Idén 15 éve, hogy a rendszerváltást követően a volt szovjet érdekszférába tartozó államok közül elsőként Magyarország és Szlovákia a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak annak érdekében, hogy a legmagasabb szintű bírói fórumra bízzák a közöttük a bős-nagymarosi vízlépcső néven elhíresült építmény felépítésével kapcsolatos vitás kérdések rendezését. Jelen írás keretei között ezen per előzményeit, a per menetét és az ítélet legfontosabb megállapításait mutatom be abból az alkalomból, hogy idén 15 éve, hogy a felek a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak.

Előzmények

Csehszlovákia már a két világháború közötti időszakban kacérkodott egy dunai vízi erőmű tervével, ennek is volt köszönhető, hogy az 1946-os párizsi békekonferencián arra törekedett, hogy egy olyan Duna-szakaszt szerezzen, ahol mindkét part birtokában saját területen erőművet építhet. Ehhez öt községet kellett volna megkapniuk, ám a békekonferencia végül csak három községet (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) ítélt Csehszlovákiának.

Magyarországon is felmerült egy dunai erőmű terve: Rákosi Mátyás 1953-ban jelentette be, hogy a következő ötéves terv keretében Visegrád-Nagymaros térségében fog erőmű épülni, ám a terv végül lekerült a napirendről.

Tekintettel arra, hogy Pozsony alatt a Duna esése csökken, ezért állandó kotrás szükséges ahhoz, hogy hajózható állapotban maradjon. Ráadásul, megépült a Rajna-Majna-Duna csatorna is, ezért a szovjet vezetés a következő megoldást javasolta: olyan vízlépcsőrendszert kellene építeni, amely mindkét ország energiaigényét kielégíti, ráadásul a szovjet folyami flotta hasznosítását is elősegíti. Éppen ezért a szovjetek egy ilyen jellegű megoldás megvalósításához nagyobb összegű kölcsönt helyeztek kilátásba.

Ilyen előzmények után került sor 1977. szeptember 16-án a Magyarország és Csehszlovákia közötti, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról szóló szerződés aláírására, mely egyebek között megállapította, hogy „a Duna magyar-csehszlovák szakaszának közös hasznosítása tovább mélyíti a két ország baráti kapcsolatait, s jelentősen hozzájárul a KGST tagállamai szocialista integrációjának megvalósításához.”

 

A szerződés értelmében létesülő legfontosabb építmények az alábbiak voltak: a dunakiliti-oroszvári víztároló, a gabcikovói (bősi) erőmű (720 megawatt teljesítmény), a nagymarosi vízlépcső (158 megawatt teljesítmény), egyéb létesítmények. Az eredeti tervek szerint ezeknek 1986-1990 között kellett üzembe lépniük. Amiről nem szólt a szerződés, az a környezetvédelmi jellegű kérdések rendezése volt, egészen pontosan azt mondta ki, hogy „a felmerülő természetvédelmi követelmények kielégítéséről” a felek közös egyezményes tervben gondoskodnak.

Az építkezés megkezdése után több, részben vagy teljesen környezetvédelmi jellegű ellenérv merült fel az építkezéssel kapcsolatosan. Címszavakban ezek a következők voltak:

Csehszlovákia ennek ellenére ragaszkodott a szerződéshez, döntően politikai, mintsem szakmai okok miatt. Magyar nyomásra mindössze annyit sikerült elérni, hogy 1981-ben tárgyalásokat kezdett a két fél a beruházás elhalasztásáról, és 1983-ban végül úgy módosították a szerződést, hogy öt évvel későbbre tolták a kezdés, illetőleg az üzembe helyezés idejét. Magyarország, az ekkorra már általánossá váló pénzügyi nehézségek miatt egyébként sokmilliárdos, főleg osztrák hitel felvételével folytatta az építkezést.

A magyar kormány részéről a kapkodás megfigyelhető volt: előbb úgy döntött, felgyorsítja az építkezést (1989. február 6., Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes), majd nem sokkal később már úgy döntött, teljesen leállítja azt (1989. május 13.), alternatívákat vetve fel a csehszlovák félnek a beruházás jövőjével kapcsolatosan. Látható, hogy alig 4 hónapon belül sikerült a magyar álláspontot teljesen megváltoztatni az adott kérdésben, mindezt úgy, hogy ekkorra még a rendszerváltás sem következett be, tehát mindvégig ugyanaz a kormány állt Magyarország élén.

A csehszlovák kormányfő 1989. augusztus 31-én kelt levelében vitatta a veszélyek súlyosságát, elutasította a magyar javaslatokat, és már ekkor kilátásba helyezte az ún. „C” variáns megépítését. A „C” variáns lényege az volt, hogy Dunakiliti helyett Dunacsúnnál, tehát csehszlovák területen épülne gát, mely segítene az Öreg-Duna vizét a bősi erőmű üzemcsatornájába terelni. Ez kevésbé volt nyereséges megoldás, mint az eredeti változat, viszont Magyarországtól függetlenül megépíthető volt.

A magyar Országgyűlés ezt a csehszlovák álláspontot nem fogadta el, vagy nem vette komolyan, mindenesetre tény, hogy az Országgyűlés 1989. október 31-én a nagymarosi erőmű végleges elhagyása mellett döntött.

A szabad választások után végre magyar részről szakmailag alaposan körüljárták a kérdést a Magyar Tudományos Akadémia szakértői bizottsága segítségével. A főbb megállapítások a következők voltak:

Mindezek alapján az Országgyűlés 1991. április 16-án határozatot hozott, melyben felhatalmazták a kormányt a szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetésére, egyben egy új szerződés kötésére, melyben rendelkeznek a térség ökológiai értékeinek helyreállításáról.

1991-ben ezen mandátum alapján több tárgyalásra is sor került a felek között, azonban a csehszlovák fél hajthatatlan volt a tekintetben, hogy a beruházás ökológiai veszélyeit Magyarország eltúlozza, ráadásul az építkezés előrehaladott állapota miatt azt nem célszerű leállítani, és végezetül, hogy az így termelt áramra Csehszlovákiának szüksége van. Végül abban állapodtak meg a felek, hogy létrehoznak egy háromoldalú (Európai Közösség, Csehszlovákia, Magyarország) bizottságot, mely alaposan tanulmányozza majd a kérdést, és megoldási javaslatot is készít. A magyar fél azt kérte, hogy a bizottság 6 hónapos működése alatt a csehszlovák fél függessze fel az építkezést.

Csehszlovákia erre 10 nap gondolkodási időt kért, melynek lejártakor, 1991. december 12-én úgy határozott, hogy 1992 őszén üzembe helyezi az erőművet és ehhez jóváhagyja a Duna egyoldalú elterelésével járó „C” variáns munkálatainak megkezdését. A magyar politikát és válaszlépéseket látva úgy tűnik, Magyarország ezt a csehszlovák bejelentést mindaddig nem vette komolyan, míg majdnem teljesen el nem készült a „C” variáns.

A magyar kormány 1992. május 19-én bejelentette, hogy az 1977-es szerződést május 25-i hatállyal megszűntnek tekinti. A szlovák fél folytatta a munkálatokat, és 1992. október 31-re befejezte a Duna elterelését, a Szigetközben gyakorlatilag csak egy jelentéktelen vízmennyiség maradt. 1993. január 1-jén létrejött az önálló Szlovákia, így a vita ettől kezdve magyar-szlovák vitává alakult át.

A per

1993. április 7-én a felek kompromisszumot kötöttek Brüsszelben, és a kérték a hágai Nemzetközi Bíróságot, hogy az alábbi kérdéseket válaszolja meg:

A felek 1994 és 1995 folyamán a Bíróság elé terjesztették a periratokat, mely hozzávetőlegesen 11.500 oldalt tett ki. (A döntéssel kapcsolatosan elöljáróban megjegyzendő, hogy a nemzetközi szerződések joga, amire Szlovákia érveit alapozta, a nemzetközi jog kemény magját képezi, míg a környezetvédelmi jog, amire a magyar érvek épültek, egy meglehetősen új jogterületet jelentenek.). Az ítélet 1997. szeptember 25-én született meg, az alábbiak szerint.

Ami az első kérdést illeti (Volt-e joga a Magyar Köztársaságnak 1989-ben felfüggeszteni, mely azt követően leállítani a nagymarosi tervet, valamint felhagyni a bősi terv azon részeivel kapcsolatos munkálatokkal, amelyek tekintetében a szerződés a Magyar Köztársaságra ruházta a felelősséget?), lényegében itt azt vizsgálta a Bíróság, hogy nemzetközi jogilag védhető volt-e az alábbi négy magyar lépés:

A Bíróság álláspontja szerint 1989 tavaszára már meglehetősen előrehaladott állapotban volt az építkezés: a dunakiliti duzzasztómű egyenesen 90 %-os készültségben volt, de az üzemvízcsatorna is 60 %-os készültségben állt már ekkorra. Egyedül Nagymarosnál nem történt még számottevő építkezés. A Bíróság megállapította, hogy amikor a magyar kormány értesítette Csehszlovákiát az építkezés felfüggesztéséről, Csehszlovákia azonnal tiltakozott. Mindkét ország részéről kormánybiztos tárgyalt az ügyben, akik alá is írtak egy olyan tartalmú nyilatkozatot, hogy „a magyar fél a korábbi megállapodás szerint befejezi a bősi beruházás kivitelezését”, ugyanakkor a nagymarosi részt nem építi meg Magyarország az elfogadhatatlan kockázatok miatt.

Magyarország érvelése szerint a nagymarosi vízlépcső megépítése ökológiai szükséghelyzetet teremtene, értve ez alatt, hogy a Duna medre eliszaposodna, és emiatt sérülne az ivóvízbázis, ami lényeges állami érdeket jelent (nemzetközi jogi értelemben a szükséghelyzet az állam lényegbevágó érdekének súlyos és küszöbönálló veszélye). Erre való tekintettel a magyar álláspont szerint a kérdésben megfogalmazott lépések jogszerűek voltak. Szlovákia természetesen tagadta, hogy ilyen helyzet egyáltalán fennállna-e, de ha igen, az Szlovákia szerint akkor sem jelent elegendő alapot egy szerződés felmondására.

A Bíróság szerint azzal, hogy Magyarország ökológiai szükséghelyzetre hivatkozott, lényegében elismerte, hogy ilyen helyzet hiányában a magatartása jogtalan lett volna. A Bíróság szerint a szükséghelyzet nem azt jelenti, hogy Magyarország helyesen járt volna el, csupán azt (a felelősség természetéből következő módon, minthogy kimentési okról van szó), hogy Magyarország nem tartozna nemzetközi felelősséggel magatartásáért.

A Bíróság szerint szükséghelyzetre csak súlyos és küszöbönálló, másként el nem hárítható veszély esetén lehet hivatkozni. A Bíróság szerint egy 10-20 év múlva bekövetkező veszély is lehet küszöbönálló, ha bekövetkezése nagy valószínűséggel előre látható. A konkrét esetben azonban meglehetősen sok bizonytalansági tényező bonyolította ezt a kérdést, így például a magyar delegáció is több alkalommal úgy fogalmazott, hogy bizonytalan az építkezés hatásaival kapcsolatosan. Ráadásul a Bíróság szerint az sem teljesül, hogy a veszély ne lett volna másként elhárítható, anélkül, hogy az egyéb módszereket részletezte volna. Végezetül, a szükséghelyzetre csak az hivatkozhat, aki maga nem hatott közre az okok kialakulásában, márpedig a Bíróság szerint Magyarország közrehatása kétségtelen (hiszen volt, amikor Magyarország a munkák lassítását szerette volna elérni, de olyan időszak is, amikor pont hogy a munkák felgyorsítása volt a magyar álláspont lényege). Éppen ezért a Bíróság szerint nem teljesültek a szükséghelyzet feltételei, ily módon Magyarország erre nem hivatkozhatott érvényesen, azaz a kérdésre a válasz: Magyarországnak nem volt joga arra, hogy felfüggessze, majd véglegesen leállítsa a nagymarosi beruházást.

Ami a második kérdést illeti (Volt-e joga a Cseh és Szlovák Köztársaságnak arra, hogy 1991 novemberében megkezdje az „ideiglenes megoldás” megvalósítását, s hogy 1992 októberében működésbe hozza?), Szlovákia állítása szerint erre azért kényszerültek rá, mert Magyarország döntése a dunakiliti munkálatok felfüggesztéséről, majd leállításáról lehetetlenné tette számára, hogy az eredeti elképzelések szerint építsék meg a vízierőművet. Ezt egyrészt az ún. megközelítő alkalmazás elvére hivatkozással, másrészt pedig a Magyarország jogsértéséből eredő károk mérséklésének kötelezettségével indokolta, mely utóbbi érv szerint Szlovákia nem csak jogosult, hanem egyenesen köteles volt a „C” variáns megépítésére a kárenyhítési kötelezettség miatt.

A „megközelítő alkalmazást” Szlovákia a Namíbia ügyben 1956-ban hozott tanácsadó vélemény különvéleményében vélte felfedezni. Eszerint a doktrína szerint a szerződésben részes egyik fél a szerződés céljait a maga eszközeivel megvalósíthatja, ha a szerződésben részes többi fél nem tesz eleget saját kötelezettségeinek. Szlovákia úgy vélte, a Duna elterelése, a bősi vízlépcső Szlovákia javára történő üzemeltetése megvalósítja a szerződés céljait, ezért megengedett, ráadásul visszafordítható. A Bíróság szerint ha egyáltalán létezne is a megközelítő alkalmazás elve mint önálló elv, arra kizárólag a szerződés keretein belül lehetne hivatkozni, márpedig a „C” variáns nyilvánvalóan túlnyúlik a szerződésen, sőt számos tekintetben egyenesen ellentétes azzal.

A „C” variáns már csak azért sem lehet jogszerű, mert a Duna mint határfolyó vizének 80-90%-át használhatta volna Szlovákia, ami nem felel meg az ésszerű és méltányos vízmegosztás követelményének. Miután pedig a „C” variáns a Bíróság szerint jogellenes, így értelemszerűen nem beszélhetünk a kárenyhítési kötelezettségről sem, hiszen ez csak jogszerű magatartáshoz kapcsolódhat.

Szlovákia végezetül arra is hivatkozott, hogy a „C” variáns Magyarország jogellenes cselekményére adott jogszer ellenintézkedés. A Bíróság szerint kétségtelen, hogy Magyarország jogsértő lépésére tett válaszról van szó, miként az is kétségtelen, hogy előtte Csehszlovákia felszólította Magyarországot a jogszerű teljesítésre – melyek az ellenintézkedések alkalmazásának feltételei. Ugyanakkor az ellenintézkedés szükségképpen arányos kell legyen a jogsértéssel, márpedig a Bíróság szerint a szlovák válaszlépés aránytalan volt. Ráadásul az ellenintézkedésnek az a célja, hogy rávegye a jogsértő államot a helyes magatartásra, melyből következő módon az ellenintézkedés csakis olyan magatartás lehet, amely visszafordítható.

Ezért a második kérdésre az a válasz, hogy Szlovákiának nem volt joga a „C” variáns üzembehelyezésére, de a megépítésére igen. (Hogy miért, erre a harmadik kérdésre adott válaszból lehet következtetni.)

Ami a harmadik kérdést illeti (Melyek a Magyar Köztársaságnak a szerződés megszüntetéséről szóló 1992. május 19-i jegyzékének jogkövetkezményei?), Magyarország öt okot nevezett meg, amelyek egyenként is a szerződés megszűnésére vezettek, de ha önmagukban nem is, összeadódva mindenképpen. Ezek:

Ami a szükséghelyzetet illeti, a Bíróság hangsúlyozta, hogy az csak ideiglenes kimentési ok lehet, és nem ad alapot a szerződés megszüntetésére, pusztán a szerződés a kérdéses időre elveszíti a hatályosságát.

Ami a teljesítés lehetetlenülését illeti, Magyarország szerint a szerződés tárgya, az egységes vízlépcsőrendszer eltűnt, hiszen kiderült: nem lehetséges a környezet súlyos sérelme nélkül csúcsenergiát termelni, és hajózási és árvízvédelmi célokat is ellátni. Magyarország szerint a „szerződés végrehajtásához szükséges tárgy” jogi rendszer is lehet, míg Szlovákia szerint ez csak fizikai tárgy lehet. A Bíróság szerint nem kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy mi a szerződés tárgya, merthogy a lehetetlenülésre nem hivatkozhat az a fél, aki maga is hozzájárult ehhez, márpedig a Bíróság szerint Magyarország a szerződésszegésével ehhez bizony hozzájárult.

Ami a körülmények alapvető megváltozását illeti, Magyarország szerint ilyen körülményváltozás volt a KGST megszűnése, a tervgazdaság helyébe lépő piacgazdaság, annak kiderülése, hogy ez a beruházás nem védi a környezetet, hanem pontosan pusztítja azt. Szlovákia szerint a konkrét esetben nem lehet erre hivatkozni, hiszen ezen körülmények egy része nem közvetlenül kötődik a szerződéshez, másik része pedig előre látható volt. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy ezen körülmények sem külön-külön, sem pedig együtt nem olyanok, amelyek radikálisan megváltoztatták volna a teljesítendő kötelezettségek mértékét, ily módon a Bíróság ezt a hivatkozást sem fogadta el. A Bíróság egyébként azt is kimondta, hogy például a rendszerváltás független a szerződéstől, a környezetvédelmi aggályok pedig részben előre láthatóak voltak, ily módon a körülmények megváltozása már csak ezért sem hívható fel.

Ami Csehszlovákia lényeges szerződésszegéseit illeti, a Bíróság szerint nem bizonyítható az, hogy Csehszlovákia következetesen elzárkózott volna a környezetvédelmi intézkedésekről szóló tárgyalások elől. Magyarország még arra is hivatkozott itt azonban, hogy a „C” variáns megépítése is szerződésszegésnek minősült, és erre válaszul jogszerű a magyar felmondás. A Bíróság szerint Csehszlovákia jogosult volt a saját területén egyoldalúan megépíteni a „C” variánst, hiszen ezzel még semmilyen jogsértést nem okozott Magyarországnak. Arra azonban már nem volt joga, hogy ezt üzembe is helyezze. Ennek azért van jelentősége, mert amikor a kérdéses magyar nyilatkozat megszületett, a „C” variáns már épült, de még nem volt üzembe helyezve, ily módon a Bíróság szerint ekkor még Csehszlovákia nem követett el jogsértést.

Ami a nemzetközi környezetvédelmi jog később kialakult szabályait illeti, Magyarország szerint a nemzetközi környezetvédelmi jog 1977 után számos új intézményt alakított ki, részben szokásjogi alapon, részben olyan egyezményekben, amelyeknek a felek részesei lettek. A Bíróság elismerte a környezetvédelem fontosságát, és azt, hogy az újonnan kialakult normákat a felek betartsák, ez azonban az 1977-es szerződés megszüntetése nélkül is lehetséges.

Az ítélet a szakirodalomban és a per utóélete

Ami az ítélet értékelését illeti, „döntetlen-közeli” eredmény született, bizonyos kérdésekben egyértelműen Szlovákia, más kérdésekben pedig egyértelműen Magyarország álláspontja diadalmaskodott. Magyarország számára pozitív megállapításnak tekinthető, hogy nem kell megépíteni a nagymarosi létesítményeket, hiszen „a vízlépcsőrendszerhez kapcsolódó, de nem végrehajtott teljesítési kötelezettségeket túlhaladtak az események”. Úgyszintén magyar sikernek tekinthető, hogy egyértelműen kimondta a Bíróság: a „C” variáns jogellenes, mert megfosztja Magyarországot az ésszerű és méltányos részesedéstől a vízhozamban. Nagy Boldizsár álláspontja szerint azzal, hogy a kártérítések kérdésében a Bíróság úgy ajánlotta a feleknek a kártérítési igényekről való lemondást, hogy a magyar jogsértéseket egyszerű múlt időben említette, a szlovák jogsértéseket pedig folyamatos múlt időben, arra lehet következtetni, hogy a felek kártérítési igényei 1997-ben voltak egyensúlyban, azóta viszont már csak Szlovákia van jogsértésben, Magyarország nincs.

Nem tagadható ugyanakkor, hogy Szlovákia számára is születtek pozitív megállapítások az ítéletben, így például az, hogy a Bíróság az 1977-es szerződést hatályában fenntartotta. Úgyszintén egyértelmű szlovák sikernek tekinthető, hogy a „C” variánst úgy kell üzemeltetni, hogy az megfeleljen a szerződés előírásainak, mely megfogalmazásból egyértelműen következik, hogy a „C” variáns fennmaradhat. Végezetül szintén szlovák sikernek tekinthető, hogy a létesítmények építésével kapcsolatos költségeket a feleknek az 1977-es szerződés alapján kell viselniük.

Az ítélet kimondta:: „A feleknek az ítélet fényében kell keresniük a megegyezést az ítélet végrehajtásának módozatairól”, azaz kötelesek a jövőben tárgyalásokat folytatni a kérdés rendezéséről. Amennyiben a felek nem jutnak egyezségre, bírósághoz fordulhatnak, „hogy a Bíróság kiegészítő ítéletben határozza meg az ítélet végrehajtásának módozatait.” 1997 októberében Nemcsók János politikai államtitkár, kormánybiztos tárgyalásokat kezdett a szlovák féllel, és parafáltak is egy keretmegállapodás-tervezetet, melynek érdekessége, hogy Magyarország vállalta volna benne Nagymaros megépítését is. A szerződés azonban „idő előtt” nyilvánosságra került, így végül a Horn-kormány visszakozott, azonban egyesek szerint ez is közrejátszott abban, hogy 1998-ban az MSZP elveszítette a parlamenti választásokat. Ezt követően viszont lényegében csak látszólag (vagy még úgy sem) zajlanak a felek között a tárgyalások. A per formálisan a mai napig folyamatban van a hágai Nemzetközi Bíróság előtt, hiszen Szlovákia 1998. szeptember 3-án kérte a Bíróságtól, hogy hozzon kiegészítő ítéletet, melyre Magyarország 1998. október 7-én benyújtotta válaszát, azonban az ügyben azóta sem született semmilyen további lépés.

Záró gondolatok

A bős-nagymarosi vízlépcsőper „döntetlen-közeli” eredményét jól mutatja a per megítélésének kettőssége is. Kétségkívül nagy dolog, hogy a kelet-közép-európai régió (sőt, az egész volt szovjet érdekszféra) országai közül elsőként Magyarország vállalta a hágai Nemzetközi Bíróság előtti megmérettetést egy komoly jogi kérdésben, miként az is, hogy Magyarország érvelését döntően a nemzetközi jog egyik legújabb és legdinamikusabban fejlődő területére, a nemzetközi környezetvédelmi jog szabályaira építette. Sikerként könyvelhető el, hogy a Bíróság egyértelműen kimondta a „C” variáns jogellenességét. Azonban, nem szabad elfeledkezni a per negatívumairól sem, melyek közül talán a legfontosabb, hogy a bősi vízierőmű a mai napig is létezik és működik, a szlovák elképzeléseknek megfelelően. Bizonyos értelemben az is kudarc, hogy a Bíróság értelmezése szerint a Szlovákia által hivatkozott nemzetközi szerződések jogának szabályai többé-kevésbé „legyőzték” a Magyarország által hivatkozott nemzetközi környezetvédelmi jogi szabályokat. Ugyanakkor, az eljárás legnagyobb negatívumaként az említhető, hogy miközben a hágai Nemzetközi Bíróság mintegy négy év alatt eldöntötte a több éve húzódó jogvitát, addig a feleknek az ítélet óta eltelt immáron több, mint egy évtized sem volt elég arra, hogy a Bíróság által kijelölt „sorvezető” mentén végleges és mindkét fél számára elfogadható megoldást találjanak a problémára.

Felhasznált irodalom

 

[1] IV. évfolyamos joghallgató, DE-ÁJK

ugrás az oldal tetejére