• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

Békefenntartás és humanitárius intervenció a ruandai népirtás idején

Szerző: Pető Alexandra

Pető Alexandra[1]: Békefenntartás és humanitárius intervenció a ruandai népirtás idején

DOI 10.24169/DJM/2012/2/9

Bevezetés

Az emberi jogok nemzetközi védelmének folyamatos fejlődése, az államok összetartása, a nemzetközi jogon alapuló felelősségre vonás rendszere napjainkra egyre inkább kiteljesedik, ám mégis elgondolkodtató, hogy hogyan lehetséges olyan helyzetek kialakulása még a XX. század végén is, amelyben megszámlálhatatlan az ártatlan áldozatok száma, értve ez alatt konkrétan a ruandai eseményeket vagy a volt Jugoszlávia területén elkövetett emberiség[2] elleni és háborús bűncselekményeket. A ruandai genocídium körülményei máig is tisztázatlanok, többek között az is, hogy miért nem vette annyira komolyan az ENSZ az eseményeket, hogy beavatkozzon,[3] illetve megpróbálja megakadályozni, hogy egy közösség egyik fele kiirtsa a másikat. A ruandai események számos világpolitikai kérdést vetnek fel az ENSZ válságkezelő politikájától kezdve egészen visszanyúlva a gyarmati korig, hogy eleve hogyan fajulhatott el egy ország helyzete ilyen mértékben, többnyire abból kifolyólag, hogy a belga gyarmatosítók egy társadalmat tévesen rasszpolitikát alkalmazva osztottak fel, hatalmas ellentéteket szítva ezzel az így létrejött két népcsoport között.

Warren Christopher,[4] az akkori amerikai külügyminiszter és gyakorló jogász legnagyobb külpolitikai tévedéseként emlegetik azon kijelentését, amelyben arra utasította munkatársait, hogy kerüljék a népirtás kifejezést a ruandai eseményekre vonatkozóan, hanem ahelyett esetlegesen elkövetett népirtási cselekmények[5] kifejezést alkalmazzák.[6] Ezt fokozta David Rawson nagykövet[7] azon kijelentésével, miszerint egy felelős kormány nem dobálózhat minden bizonyíték nélkül olyan szavakkal, mint genocídium, ehelyett elmondható, hogy népirtási cselekmények elkövetésének gyanúja áll fenn, és ezt a helyzetet ki kell vizsgálni.[8] Rawson a ruandai eseményeket háborús bűncselekményeknek nevezte.[9]

 Genocídium Ruandában

A tutsik és hutuk közti ellenségeskedés egészen a gyarmati korig nyúlik vissza, ellenben a tényleges harc 1993 októberében robbant ki a két népcsoport[10] között, amikor a tutsi hadsereg megölte az első megválasztott hutu miniszterelnököt.[11] Az elégedetlenek megalapították a Hutu Hatalom elnevezésű koalíciót, a Mille-Collines Szabad Rádiót,[12] valamint a Kangura újságot,[13] amelyek feladata és célja egy tutsi-ellenes propaganda műsor szórásával a hutuk tutsik meggyilkolására való felszólítása volt. Így volt kivitelezhető az ún. Hutuk Tízparancsolatának kiadása is, amely tíz pontban rögzítette a hutuk tutsikról alkotott véleményét, amely megalázta a tutsikat, különösen a tutsi nőket.[14] Továbbá létrehoztak egy fiatalokból álló hadtestet, az Interahamwe-t.[15] A másik népirtásban résztvevő milícia pedig az 1992-ben alakult Impuzamugambi volt. Látható, hogy bár többen hivatkoztak arra 1994-ben, hogy a ruandai események váratlanul érték a nemzetközi közösséget, látható, hogy éveken keresztül tartó folyamat vezetett a népirtásig.

A végső kirobbantó esemény Juvénal Habyarimana, a ruandai hutu miniszterelnök megölése volt 1994. április 6-án, amelynek hátterére azóta sem sikerült fényt deríteni, ugyanis többen figyelmeztették az elnököt az ellene készülő merényletre, aki emiatt nem saját repülőgépére szállt aznap este, hanem egy francia katonai repülőgépre a burundi hutu elnökkel együtt.[16] A merénylettel megindult a mészárlás, amely kezdetben még egyedül a tutsik ellen irányult, ám hamarosan a mérsékelt hutukra is kiterjedt.

Egy korábban tartott népszámlálás adatait felhasználva Kigaliból a falvak felé terjedve kezdték meg a hutuk módszeresen lemészárolni a tutsi és mérsékelt hutu családokat. Minden hutu családot kényszerítettek a mészárlásban való részvételre, ennek megtagadása halált vont maga után.

Az RTLM és az Állami Rádió folyamatos tutsi-gyilkolásra felbujtó műsorokat sugároztak, különösen olyan területeken szólították fel a hutu lakosságot, hogy „lássanak munkához”, ahol még nem kezdődött meg a népirtás.[17]

„Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály - hát az nem létezett. Nem volt ez egy bonyodalmas szervezés."[18]

1994. április 6-tól július elejéig hozzávetőlegesen 800.000 tutsit és mérsékelt hutut mészároltak le. A népirtás során Ruanda teljes népességének több, mint 10 %-át pusztították el, valamint a tutsi állampolgárok nagyjából 75 %-át.[19]

 ENSZ missziók Ruandában

Amikor nemzetközi viszonylatban is nyilvánvalóvá vált, hogy összeomlott a korábban aláírt békeszerződés,[20] amelyben egyezséget kötöttek a tutsik és a hutuk, az ENSZ békefenntartó csapatokat küldött Ruandába, ám az UNAMIR[21] jelenléte mégsem hozta meg a várt eredményt.

Az UNAMIR az ENSZ Ruandai Segély Missziója, amely 1993. október és 1996. március között tartózkodott az országban.[22] Főhadiszállása Kigaliban volt,[23] vezetője Romeo Dallaire tábornok volt.[24] Mandátuma a béke fenntartása volt Ruandában az átmeneti kormány és a demokratikus választások közti időszakban, ám amikor 1994 áprilisában élesedett a háborús helyzet az országban, a Biztonsági Tanács a békefenntartó csapatok jelentős részét visszahívta, az ott maradtak feladatát pedig bővítette azzal, hogy felszólította őket a két ellenséges csoport közti béke megteremtésének elősegítésére. 1994 májusában a BT 5.500 főre növelte az UNAMIR létszámát tekintettel a helyzet további súlyosbodására, illetve feladatkörét kiegészítette a polgárok és menekültek biztonságának biztosításával. Később viszont, mivel az UNAMIR nem volt képes elérni ezt a létszámot, a BT a 929. sz. határozatában[25] felhatalmazást adott egy nemzetközi misszió felállítására arra az időre, amíg az UNAMIR nem éri el a kívánt létszámot, továbbá a BT engedélyezte, hogy tevőlegesen is hozzájáruljon a békés állapot kialakításához.[26] Az 1994-es események lezajlását követően az UNAMIR mandátuma kiterjedt az ICTR működésének elősegítésére, illetőleg a menekültek visszatelepítésére. A misszió becsült összköltsége 437.430.100 USD volt.[27],[28]

Az UNAMIR-on kívül az ENSZ egy másik békefenntartó alakulata is jelen volt a térségben, az UNOMUR,[29] amely a BT 846. sz. határozatával jött létre,[30] és amely az ENSZ Ugandai-Ruandai Megfigyelő Missziója volt 1993. június és 1994. szeptember között.[31],[32] Főhadiszállása Kabale-ban volt, amely a ruandai-ugandai határ ugandai oldalán helyezkedik el. Mandátuma annak ellenérzősére és biztosítására terjedt ki, hogy semmiképpen se jusson katonai segély külföldről Ruandába. Létszáma 81 katonai megfigyelőből és 10 polgári személyzeti tagból tevődött össze.[33]

 Egy másik fellépés: az Opération Turquoise

Egészen a véres események harmadik hónapjáig semmilyen segítség nem érkezett külföldről, először 1994. június végén az ország dél-nyugati területére francia csapatok érkeztek[34],[35] annak ellenére, hogy Franciaország nem ismerte el, hogy népirtás zajlik Ruandában.[36]

Az Opération Turquoise nem az ENSZ utasítására ment Ruandába, de a BT felhatalmazásával, amely elengedhetetlen, tekintve, hogy a humanitárius intervenciók alapfeltétele a BT felhatalmazása.[37] Az OT mandátumának lejártával 1994. augusztus 21-én kivonult az országból. Két negatív következménye volt jelenlétüknek: egyrészt azzal vádolták, hogy egy hutu rezsim felállításának sikertelen próbáját hajtották végre,[38],[39] valamint mandátumuk akadályozta az UNAMIR működését.[40] Kezdeti céljaik[41] ellenére egyedül a külföldiek evakuálását hajtották végre.

 Békefenntartás kontra humanitárius intervenció

Nagy hátrányt jelentett az UNAMIR-nak, hogy az OT nem maradt Ruandában és olvadt be az UNAMIR-ba, valamint eleve az, hogy két különböző nemzetközi alakulat működött Ruandában, amelyből az egyik – az UNAMIR, mint békefenntartó alakulat – a viszályok békés rendezéséről szóló VI. Fejezet[42] alapján, a másik – az Opération Turquoise, mint humanitárius intervenciót végrehajtó alakulat – pedig a béke veszélyeztetése, a béke megszegése és támadó cselekmények esetében történő eljárásról szóló VII. fejezet alapján volt jogosult eljárni.[43] Ahhoz, hogy világos legyen, miért jelentett problémát e két alakulat egyidejű jelenléte és tevékenysége, nagyon röviden ismertetem a békefenntartás és a humanitárius intervenció lényeges különbségét.

Az ENSZ a következőképpen definiálja a békefenntartás lényegét: A békefenntartás egy konfliktus kezelésére irányuló, a felek hozzájárulásával végrehajtott, olyan „hibrid” politikai-katonai tevékenység, amely magában foglalja az Egyesült Nemzetek helyszíni jelenlétét (általában polgári és katonai személyzet útján), és amelynek célja a konfliktus kezelésével kapcsolatos megállapodások végrehajtása vagy a végrehajtás ellenőrzése, a konfliktus rendezése (részleges vagy átfogó rendezés) és/vagy a humanitárius segélyek célba juttatásának védelme. A békefenntartó művelet olyan külső erők által, valamennyi jelentős hadviselő fél hozzájárulásával foganatosított nem harci jellegű katonai műveletet jelent, amelyet egy már létező tűzszüneti egyezmény végrehajtásának ellenőrzésére vagy lebonyolítására hoznak létre, a politikai rendezést célzó diplomáciai erőfeszítések elősegítésének céljából.[44]

Ezzel ellentétben a humanitárius intervenció alapvetően nem békefenntartás, ellenben megközelíthető úgy, hogy egy adott háborús helyzetben minden békés rendezési módot – köztük a békefenntartás eszközét is – ki kell meríteni eredménytelenül ahhoz, hogy a humanitárius intervenció alkalmazhatóvá váljon, amely nem minden esetben jelenti a béke kikényszerítését, tehát van a két fogalom között kapcsolat, de semmiképpen sem egymás szinonimái.[45]

 A ruandai események értékelése

Sokat vitatott kérdés, hogy 1994-ben, amikor kirobbant a viszály a tutsik és hutuk között, miért nem lépett közbe az ENSZ,[46] illetőleg amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mi történik az országban, miért csak békefenntartókat küldött oda, továbbá miért hívta őket vissza, illetőleg miért csak a külföldieket evakuálta, amikor elmérgesedett a helyzet. Hiszen az Egyesült Nemzetek Alapokmánya egyértelműen kimondja a VI. fejezetben, hogy a Biztonsági Tanács feladata, hogy viszály esetén felhívja a feleket a viszály békés rendezésére, ha előreláthatóan a helyzet veszélyeztetheti a nemzetközi békét és biztonságot.[47] Valamint a VII. fejezet tartalmazza a Biztonsági Tanács hatáskörébe tartozó feladatokat a béke veszélyeztetése, megszegése, illetve támadó cselekmények esetében. A VII. fejezet 39. és 40. cikkei értelmében a Biztonsági Tanács feladata

• a béke bármiféle veszélyeztetésének vagy megszegésének, illetőleg bármiféle támadó cselekmény fennforgásának megállapítása,
• ajánlások tétele, határozatok hozatala a béke helyreállításának érdekében, továbbá
• a helyzet súlyosbodásának megelőzése érdekében az érintett feleket felhívhatja, hogy alkalmazzák a szükséges ideiglenes rendszabályokat.

Ha a felek nem működnek együtt és nem tartják be a BT által meghatározott szabályokat, a BT különböző, nem igazán hatásos szankciókkal élhet,[48] amelyek a „gazdasági kapcsolatok, a vasúti, tengeri, légi, postai, távírói, rádió és egyéb forgalom teljes vagy részleges felfüggesztése, valamint a diplomáciai kapcsolatok megszakítása”[49] az érintett állam és az Egyesült Nemzetek tagjai között.

Ellenben a 42. cikk már kimondja, hogy a fent említettek sikertelensége esetén a Biztonsági Tanács „légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához vagy helyreállításához szükségesnek ítél.”[50]

A fő eltérés a volt Jugoszláviában és a Ruandában történtek között – amellyel indokolták a nagyhatalmak a be nem avatkozást a ruandai népirtásba – az, hogy a ruandai eseményeket kizárólag nemzeti, polgárháborús cselekménynek tekintették. Ezzel ellentétben a volt jugoszláviai eseményekhez kapcsolódtak nemzetközi elemek is, tekintve, hogy a korábbi tagköztársaságok önálló, nemzetközi közösség által elismert, független államokká, később ENSZ tagokká váltak. Ennek azért van jelentősége, mert így alkalmazni kellett a genfi egyezményeket velük szemben. Ruandában egyedül a négy genfi egyezmény közös 3. cikke került alkalmazásra, amely a nem nemzetközi fegyveres összeütközések esetére is előírt alapvető humanitárius intézkedéseket.[51]

Nyilvánvaló, hogy jóvátenni utólag semmilyen módon nem lehetséges azt, hogy 1994-ben a világ cserbenhagyta Ruanda népét, és nem biztosított érdemi segítséget a mészárlás megakadályozásában akkor, amikor a nemzetközi közösségek összetartását a leginkább bizonyítani kellett, lehetett volna. 1998. március 25-én Bill Clinton amerikai elnök Kigaliban tett látogatása során tartott beszédében bocsánatot kért a genocídium áldozataitól, továbbá elismerte, hogy a nemzetközi közösségnek magára kell vállalnia e tragédiáért való felelősséget különösen azért, mert nem tették meg a megfelelő intézkedéseket már akkor, amikor a gyilkolás kezdetét vette, valamint azért, mert nem mondták ki a történtekre már eleve, hogy népirtás történt.[52]

Az 1994-es események lezajlását követően állították fel a Ruandai Ad Hoc Törvényszéket (ICTR), amelynek felállítását Ruanda kérte elsőként, ellenben később ellene szavazott.[53] A ruandai kormány nem is fogadta el a Törvényszéket többek között azért, mert túl költségesnek, mégsem megfelelően hatékonynak tartotta. Sokan úgy gondolták, hogy valójában nem is igazságszolgáltatás céljából állították fel a Törvényszéket, hanem a népirtás idején elmulasztott nemzetközi beavatkozások kompenzációjaképpen.[54]

Irodalomjegyzék

1. Boot, Machteld: Genocide, crimes against humanity, war crimes: nullum crimen sine lege and the subject matter jurisdiction of the International Criminal Court, Intersentia nv. 2002.
2. Boutros, Boutros-Ghali: Békeprogram: Preventív diplomácia, béketeremtés és békefenntartás, New York, 1992. (http://www.menszt.hu/content/download/432/1752/file/Bekeprogram.pdf) (2011. 10. 27.)
3. Haztfeld, Jean: A bozótvágó kések évszaka, Ulpius-Ház Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006.
4. Huband, Mark: Ruanda – A népirtás. In: Gutman, Roy – Rieff, David (szerk.), Háborús Bűnök – Esettanulmány kötet, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2002.
5. Kecskeméti József: A századvég szégyene: napi ezer áldozat, http://www.honvedelem.hu/cikk/9/14517/ruanda.html (2011. 10. 26.)
6. Kirs Eszter: A tényfeltáró és békéltető bizottságok helye a nemzetközi büntetőjogi felelősségre vonás intézményrendszerében, PhD értekezés, Miskolc, 2009.
7. Prandler Árpád: Gondolatok a nemzetközi büntetőbíráskodásról: eredmények és kilátások, In:, szerk.: Csapó Zsuzsanna (szerk.), Ünnepi tanulmánykötet Bruhács János professor emeritus 70. születésnapjára, Pécs, 2009.
8. Rada Péter: ENSZ és békefenntartás – oktatási anyag (http://biztpol.corvinusembassy.com/?module=content&module_id=19) (2011. 10. 26.)
9. Report of the Independent Inquiry into the Actions of the UN during the 1994 Genocide in Rwanda (http://www.ess.uwe.ac.uk/documents/RwandaReport3.htm) (2011. 10. 26.)
10. Sulyok Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata, Gondolat kiadó, Miskolc, 2004.
11. T. Horváth Attila: Ruanda ’94: egy krízis történelmi háttere. Kül-Világ 2004/2.
12. Tisovszky János: Az ENSZ és a békefenntartás, Magyar ENSZ Társaság, 1997. (http://www.menszt.hu/content/download/618/2909/file/TSFINAL2.pdf) (2011. 10. 27.)
13. Verwimp, Philip: Death and survival during the 1994 genocide in Rwanda, In: Population Studies, Vol. 58, No. 2, 2004. 233-245. old. (http://www.hicn.org/papers/popstud.pdf) (2011. 10. 25.)

Internetes oldalak

·       http://www.crimesofwar.org/thebook/humanitarian-intervention.html (2011. 11. 27.)

·       http://en.academic.ru/dic.nsf/enwiki/645783 (2011. 10. 26.)

·       http://www.ess.uwe.ac.uk/documents/RwandaReport3.htm (2011. 10. 26.)

·       http://www.gov.rw/page.php?id_rubrique=9 (2011. 10. 25.)

·       http://www.hirondellenews.com/content/view/13062/1159/ (2011. 10. 25.)

·       http://www.menszt.hu/informaciok/bekefenntartas (2011. 10. 26.)

·       http://www.nytimes.com/2008/08/06/world/africa/06briefs-FRENCHACCUSE_BRF.html?_r=1 (2011. 10. 26.)

·       http://www.raceandhistory.com/historicalviews/2004/rwanda.html (2011. 10. 26.)

·       http://www.trumanwebdesign.com/~catalina/timeline.htm (2011. 10. 26.)

·       http://www.un.org/Depts/DPKO/Missions/unamir_p.htm (2011. 10. 26.)

·       http://www.un.org/en/peacekeeping/missions/past/unamirM.htm (2011. 10. 26.)

·       http://www.un.org/en/peacekeeping/missions/past/unomur.htm (2011. 10. 26.)

·       http://www.un.org/en/peacekeeping/sites/glossary/p.htm (2011. 10. 26.)

·       http://www.unictr.org/Portals/0/Case/English/Barayagwiza/indictment/index.pdf  (2011. 10. 26.)