• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

A büntetőjog normalizálódása és az abolíció eszméjének térhódítása Magyarországon: a halálbüntetés szabályozása a ’60-as évek elejétől a ’80-as é

Szerző: Tóth J. Zoltán

Zoltán Tóth J.: The Abolitionist Tendency in Hungary: the History of Capital Punishment between the Sixties and the Eighties

The capital punishment was poena ordinaria throughout the history of Hungary. Nevertheless, it was applied most frequently not in the Middle Ages, but in the 20th century. There have never been so many legal executions in our country, than during the World War One and Two, however in lack of reliable statistical data the precise number of the death penalties is not known even in recent years. There were numerous death penalties imposed in the Fifties as well, mainly in the years of retaliation after the Revolution of 1956. Only in 1961 did the situation get back to normal, when implementation of martial law stopped for good and all. In this year the Parliament of the People’s Republic of Hungary passed the Act V of 1961 on the Criminal Code that permitted the infliction of the death penalty for altogether thirty-one criminal offenses (for nine crimes against the state, two crimes against peace and humanity, eight military offenses and twelve common offenses), but this sanction in no cases was qualified as compulsory, the judge had the possibility to impose an imprisonment sentence for 10-15 years in each times. The Criminal Code’s Amendment, the Law Decree No. 28 of 1971 reduced the number of the crimes punishable by death to twenty-six, although a new capital felony, seizure of aircraft, was introduced as well. In 1978 a new Criminal Code, namely the Act IV of 1978, was drafted in which death was also ordered for twenty-six offenses, of them for a new one, Act of Terrorism. Meanwhile the number of the death penalties carried out persistently decreased (in the Sixties there were 129 executions, in the Seventies there were 47 and in the Nineties there were 32). However, the process of the abolition actually started only in 1983 when a conference was organized by the Hungarian Lawyers Alliance to discuss the future of the capital punishment in the Hungarian criminal law. Nevertheless, the Hungarian abolitionist movement gained strength in deed when the League Against Capital Punishment was formed in 1989. In the subsequent year the League asked the newly established Hungarian Constitutional Court to declare the death penalty unconstitutional on the ground that it was contrary to the right to life protected by Article 54 of the Hungarian Constitution. Eventually this happened in 1990 by Constitutional Court Decision No. 23-AB of 31 October 1990. From this time the practice of capital punishment is irrevocably forbidden in Hungary.

Tóth J. Zoltán[1]: A büntetőjog normalizálódása és az abolíció eszméjének térhódítása Magyarországon: a halálbüntetés szabályozása a ’60-as évek elejétől a ’80-as évek végéig

            1961 előtt a magyar büntetőjogban kaotikus állapotok uralkodtak: már az egyszerre felszabadulást és megszállást jelentő szovjet bevonulást közvetlenül követően törvények, törvényerejű rendeletek és rendeletek sokasága írt elő rendkívül szigorú szankciókat (így nagyon gyakran halálbüntetést) különböző, mai szemmel elhanyagolható jelentőségűnek tűnő bűncselekményekre. E jogszabályok azonban nemcsak (sőt nem elsősorban) anyagi jogi szabályozásukkal okoztak zavart, hanem az ezen normák megsértése esetén irányadó eljárási rendelkezéseikkel is. Az említett helyzetet jól jellemzi, hogy az 1945-ös évet követő esztendőkben ötféle bíróság is kiszabhatott meghatározott deliktumok megállapítása esetén akár halálbüntetést is: így joguk volt erre a rendes bíróságokon kívül a népbíróságoknak, az uzsorabíróságoknak, a rögtönítélő bíróságoknak, valamint a haditörvényszékeknek. Az ’50-es évek e tekintetben kevés változást hoztak: bár 1950-től a büntetőjogi helyzet a felszínen (a jogszabályok szintjén) rendeződni látszott, valójában azonban (a felszín alatt) a büntetőjogi normák alkalmazása áttekinthetetlen volt, amit a legjobban a koncepciós perek léte bizonyít. 1956-tól pedig az addig sem igen bújtatott terror nyílt megtorlásba csapott át: ismét kihirdették az 1953-ban megszüntetett statáriumot,[2] továbbá létrehoztak egy, a magyar történelemben addig ritkán alkalmazott büntető eljárási formát, a gyorsított eljárást,[3] ennek utódjaként pedig újra bevezették a népbíráskodást.[4]

            Mindezek a kaotikus viszonyok 1961-ig, a forradalomban résztvevőkkel szembeni megtorlás végéig tartottak; ezt követően a helyzet normalizálódni kezdett.[5] Az 1961-es év nemcsak amiatt jelentett fordulópontot a büntetőjog magyarországi történetében, mert a különleges bíráskodás ebben az évben egyszer s mindenkorra megszűnt, hanem azért is, mert 80 esztendő után megszületett[6] hazánk második egységes és átfogó, a bűntetteknek immáron (országunk történetében először) teljes körét (ideértve az állam elleni és a katonai bűncselekményeket is) szabályozó büntető törvénykönyve, az 1961. évi V. törvény.[7] Ez az átfogó jelleg egyszersmind azt is jelentette, hogy az új Btk. hatályba lépésével hatályukat vesztették mindazon jogszabályok, melyek külön törvényekben nyilvánítottak bármely magatartást büntetendőnek, illetve írtak elő bármely cselekményre büntetőjogi szankciót, és Magyarországon Btk.-n kívüli büntető anyagi rendelkezések ezt követően soha többé nem is alkottattak.

            Az új Btk. – a kor viszonyaiból következően – „természetesen” ismerte a halálbüntetést [35. § (1) bek. 1. pont], azonban azt (a korábbi évtizedek általános gyakorlatával ellentétben) semmilyen esetben sem írta elő abszolút szankcióként. Minden egyes olyan különös részi tényállás esetében, amelynek megvalósítása halálbüntetést is maga után vonhatott, alternatív büntetésként alkalmazható volt a tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés is.[8][9] A legsúlyosabb szankció létjogosultságát a Büntető Törvénykönyv miniszteri indokolása a Btá.-éhoz nagyon hasonló módon igazolta, eszerint: „A szocialista büntetőjog perspektivikusan elvi okokból a halálbüntetés ellen száll síkra. Ámde mindaddig, amíg fennáll a kapitalista környezet közvetlen és közvetett káros hatása, a szocializmust építő állam nem nélkülözheti a büntetőjog e legszigorúbb eszközét.”[10] Ugyanerre a következtetésre jut az indokolás a büntetés céljai elemzésének alapján is. A Btk. 34. §-a szerint ugyanis „a büntetés célja: a társadalom védelme érdekében a bűntett miatt a törvényben meghatározott joghátrány alkalmazása, az elkövető megjavítása, továbbá a társadalom tagjainak visszatartása a bűnözéstől”. Mindezt a miniszteri indokolás a halálbüntetésre nézve a következőképpen értelmezi: „Ha a büntetés célja a megtorlás mellett a javítás is, akkor a javaslat csak kivételesen alkalmazhat kizárólagos megtorló jellegű büntetést...” Azonban „a társadalomra veszélyes cselekmények között ... vannak olyanok, amelyeknek absztrakt veszélyessége a védeni kívánt jogtárgy jelentőségét tekintve a halálbüntetéssel fenyegetést is indokolttá teszik. E jogtárgyak: az állam (társadalmi, politikai és gazdasági rendünk), az élet, a társadalmi tulajdon, valamint a fegyveres erők fegyelme és harcképessége. A javaslat ezért a büntetési nemek között a halálbüntetést is ismeri. De a büntetés kiszabásánál, a konkrét bűncselekmény társadalomra veszélyességi fokának a megállapításánál a bíró számára előírja: <<halálbüntetést – ... – akkor kell kiszabni, ha a büntetés célja más büntetéssel nem érhető el>> (64. § (2) bek.).”

            A kapitális szankció kivételes jellege elviekben tehát több szinten is érvényesült: az indokolás által az előbbiekben meghivatkozott 64. § szabályozásában, amely a súlyosító és enyhítő körülmények egybevető mérlegelésére ösztönözte a bírót,[11] és ilyen büntetést csak akkor engedett kiszabni, ha a büntetés célját (a generális prevenciót és ezáltal a társadalom védelmét)[12] kizárólag ez tudta beteljesíteni; az egyes különös részi tényállások megfogalmazásában, amelyek a halálbüntetést kivétel nélkül alternatív büntetésként szabályozták (vagylagosan a 10-15 év közötti szabadságvesztéssel); a halálbüntetésnek kegyelemből húsz évig terjedő szabadságvesztésre történő átváltoztatásának jogában [36. § (4) bek.]; valamint abban a rendelkezésben, hogy „halálbüntetés csak azzal szemben alkalmazható, aki a bűntett elkövetésekor huszadik életévét betöltötte”[13] [36. § (1) bek.].[14] Végül az Általános Rész keretei között kell megemlíteni a halállal is büntethető bűncselekmények büntethetőségének, illetve a kiszabott halálbüntetés végrehajthatóságának elévülését, amelyek közül mind az előbbi, mind az utóbbi húsz év alatt következett be [31. § a) pont, illetve 58. § (1) bek. a) pont].

            Az 1961-es Btk. Különös Része összesen 31 bűncselekményre[15] tette lehetővé[16] halálbüntetés kiszabását: 9 állam elleni, 2 béke és emberiség[17] elleni, 12 katonai és 8 köztörvényes deliktumra. Az állam elleni bűncselekmények (IX. fejezet) közül halállal rendelte büntetni az összeesküvés[18] egyes eseteit;[19] a lázadás[20] minősített eseteit;[21] a súlyos hátrányt okozó és a háború idején elkövetett kártevést[22] [124. § (2) bek.]; a különösen súlyos hátrányt okozó, továbbá a közveszélyt előidéző módon és a háború idején elkövetett rombolást[23] [125. § (2) bek.]; a merényletet;[24] a súlyos következményekre vezető, valamint az állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, illetve a háború idején megvalósított hazaárulást[25] [129. § (2) bek.]; az ellenség támogatását;[26] a kémkedés egyik elkövetési magatartásának minősített eseteit ;[27] valamint mindezen cselekményeket akkor is, ha azt nem a Magyar Népköztársaság, hanem más szocialista állam sérelmére követték el.[28] Az emberiség elleni bűntettek (X. fejezet) közül ugyancsak halál járt volna annak, aki népirtást,[29] illetve aki a háborús kegyetlenkedés deliktumának minősített esetét[30] követte volna el, de ilyen cselekmények megvalósítására Magyarországon – szerencsére – sem az 1961-es, sem a jelenlegi Btk. hatálya alatt soha nem került sor.

            A katonai bűntettek (XVII. fejezet) 12 fajtáját rendelte halállal büntetni a Btk. A katonai szolgálati kötelezettség elleni bűntettek közül ilyen szankció volt alkalmazható a háború idején elkövetett szökésre[31] [312. § (2) bek. b) pont], a külföldre szökés minősített eseteire,[32] valamint a háború idején elkövetett „kibúvás a katonai szolgálat teljesítése alól”[33] deliktumára [315. § (1) bek.]. A függelemsértés tényállásai közül szintén kapitális szankcióval volt büntethető a zendülés[34] néhány minősített esete;[35] a „parancs iránti engedetlenség” azon elkövetője, aki a szolgálati parancsok közül a harci parancsot nem teljesítette [317. § (3) bek.]; valamint az „elöljáró és szolgálati közeg elleni erőszak”[36] azon tettese, aki a bűntettet harchelyzetben követte el, illetve aki a cselekményével egyúttal szándékos emberölést is megvalósított [318. § (4) bek.]. A szolgálati bűntettek két fajtájára járt a halálbüntetés: az őrutasítás (szándékos) megszegésére,[37] ha azt harchelyzetben követték el, és abból különösen nagy hátrány származott [326. § (3) bek.], valamint a készenléti szolgálat szabályainak (ugyancsak szándékos) megszegésére,[38] ugyanezen feltételek esetén [327. § (3) bek.]. Végül a harcképességet veszélyeztető bűntettek közül úgyszintén halál járhatott a „harchelyzetben elkövetett parancsnoki kötelességszegés” bűncselekményére;[39] a „kibúvás a harci kötelesség teljesítése alól” deliktumára[40] (vagyis az egykori „gyávaság” elnevezéssel illetett tényállásra); a harckészültség veszélyeztetésének[41] minősített esetére;[42] valamint e büntetést lehetett kiszabni a hadikövet elleni erőszak azon elkövetőjével szemben is, aki a hadikövetet vagy kísérőjét megölte [338. § (2) bek.].

            Utoljára hagyva a halállal büntethető köztörvényes bűncselekményeket, azokat két csoportra oszthatjuk. Az egyik (kisebb) csoportba tartoznak azok a deliktumok, amelyek közvetlenül vagy közvetve az emberek élete (esetleg más fontos személyes javai /testi épsége, szabadsága stb./) ellen irányulnak, a másikba pedig azok a cselekmények tartoznak, amelyek elsődlegesen a társadalmi tulajdont mint a szocializmusban kiemelt tulajdoni formát támadják és veszélyeztetik. Az előbbi kategóriába sorolható egyrészt az emberölés, amelynek jogi tárgya közvetlenül az emberi élet, és amelynek minősített esetei[43] büntethetők akár halállal is, másrészt a börtönzendülés[44] egyes minősített esetei,[45] amelynek elkövetője közvetlenül ugyan a börtön rendje és a fogva tartáshoz (a bűnözőkre kiszabott büntetés kitöltéséhez) fűződő társadalmi érdek ellen támad, közvetve viszont az életet, a szabadságot stb. is veszélyezteti.

            A másik kategória ezzel szemben olyan cselekményeket ölel fel, amelyek pusztán a fennálló tulajdoni rendet, illetve a szocialista közösségi tulajdoni formát mint olyat sértik. E kiemelt védelem magyarázatát a Btk. miniszteri indokolása a következőképpen fogalmazza meg: „A szocializmus építése során a társadalmi tulajdonban álló vagyontárgyaknak különleges szerepük van. A termelési eszközök társadalmi tulajdona a kizsákmányolás nélküli termelést, a szocialista akkumulációt, a bővített újratermelést, a fogyasztási javak olyan mennyiségű termelését biztosítja, amely a fogyasztási javaknak a szocializmus, majd a kommunizmus törvényei szerinti eloszlását teszi lehetővé; a fogyasztási javak társadalmi tulajdona pedig – a javaknak a szocializmus, illetőleg a kommunizmus törvényeinek megfelelő elosztásán túlmenően – a nemzeti jövedelemnek a szocializmus építéséhez szükséges arányos felosztását teszi lehetővé.”[46] Ennek folytán az 1961-es Btk. akár a halálbüntetéssel fenyegetést sem tartotta súlyosnak, mivel az ilyen, társadalmi tulajdont károsító cselekményeket a védett jogtárgy jellegére tekintettel a legveszélyesebb cselekmények közé sorolta, absztrakt veszélyességüket tekintve azonos szintre helyezve azokat – mint láttuk – az állam elleni, az élet elleni és a katonai bűntettekkel. Így a Btk. 295. § (3) bekezdése a társadalmi tulajdont[47] károsító lopást,[48] sikkasztást,[49] csalást[50] és hűtlen kezelést[51] alternatív szankcióként (a „szokásos” tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés mellett) halállal rendelte büntetni, ha e cselekményeket az elkövető bűnszövetségben vagy visszaesőként valósította meg, és ezzel különösen nagy kárt okozott. Ugyanezt a szankciót írta elő a 299. § (4) bekezdése a rablásra,[52] ha az a társadalmi tulajdonban különösen nagy kárt okozott; végül az előbbi feltétel mellett a közveszélyokozás[53] elkövetője szintén halállal volt büntethető [190. § (2) bek. b) pont].

            Az 1961-es Btk.-ban foglalt anyagi jogi szabályokat egészítette ki a büntető eljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet,[54] mely egyrészt szólt a végrehajtás módjáról, megerősítve azt az addig is fennálló szabályt, hogy „a halálbüntetést zárt helyen, kötéllel vagy agyonlövéssel kell végrehajtani” (309. §), másrészt rendelkezett a kegyelmezésre vonatkozó szabályokról is. Ez utóbbiak körében – legfontosabb garanciális rendelkezésként – előírta, hogy bármely halálbüntetést csak a kegyelmi kérelem elutasítását követően lehet végrehajtani, illetve hogy a kegyelmi eljárást minden esetben (akkor is, ha maga az elítélt nem kért kegyelmet) le kell folytatni. A kegyelmi kérelem előterjesztése és a kegyelemről szóló határozat vonatkozásában az 1962-es Be. a korábbi szabályozáshoz nem tett hozzá sok újat, érdeme volt mégis, hogy a megelőző évek, évtizedek kaotikus állapotát rendezve egyetlen paragrafusban tisztázta és összefoglalta az erre vonatkozó szabályokat. Eszerint (310. §) a jogerős ítélet meghozatalát követően a halálbüntetést kiszabó bírói tanács elnöke megkérdezi a terheltet, hogy kér-e kegyelmet, valamint felszólítja a védőt, hogy három napon belül védence érdekében (akár annak akarata ellenére vagy attól függetlenül is) kegyelmi kérvényt nyújtson be. Az ügyész véleményének kikérése után a jogerős ítéletet meghozó bíróság állást foglal abban a kérdésben, hogy kegyelemre ajánlja-e az elítéltet, majd a Legfelsőbb Bíróság (amennyiben nem eleve ő hozta meg a jogerős döntést) ugyanezt a legfőbb ügyész véleményének kikérése után megteszi, és mindezen javaslatokat, kérelmeket és véleményeket az ügy irataival együtt a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elé terjesztés végett eljuttatja az igazságügy-miniszterhez. A kegyelemről szóló döntést (függetlenül az előbb említett véleményektől) a NET hozza meg önállóan. Amennyiben a NET a halálra ítéltnek megkegyelmez, úgy az 1961. évi V. törvény 36. § (4) bekezdése értelmében a halálbüntetést húsz évig terjedő (tehát adott esetben akár ennél rövidebb) szabadságvesztésre változtatja át; ha viszont nem ad kegyelmet, akkor az erről szóló határozatot az első fokon eljáró bíróság (akkor is, ha a halálbüntetést nem ő hozta) hirdeti ki a vádlott, a védő és az első fokon eljárt ügyész jelenlétében, majd az ítéletet másnap végre is hajtják. Fontos jogbiztonsági elemként szerepelt ugyanakkor az a szabály, amely szerint a kegyelmezést megtagadó döntést terhes nővel és elmebeteg személlyel közölni (és persze rajtuk a halálbüntetést végrehajtani) „felgyógyulásuk” előtt nem volt szabad, illetve hogy a távollevő terhelttel szemben kiszabott halálbüntetést csak a perújítás során hozott jogerős határozat alapján lehetett végrehajtani. (Némileg más szövegezéssel, de lényegében ugyanezen rendelkezéseket ismételte meg egy évtizeddel később a büntető eljárásról szóló 1973. évi I. törvény 399. §-a, így ezen Be. szabályainak részletezésétől – lévén, hogy azok megegyeztek a korábbi előírásokkal – eltekintünk.)

            Az 1961-es Btk. azonban kezdett elavulttá válni, így a hetvenes évek elején sor került a szocialista büntető anyagi jogi kódex átfogó reformjára. Témánk szempontjából az 1971. évi 28. törvényerejű rendelet[55] legfontosabb intézkedései közé tartozott, hogy megváltoztak a halálbüntetés alkalmazásának általános részi feltételei, valamint az is, hogy egyes különös részi tényállások halállal büntethetősége megszűnt (de született új, halálbüntetéssel sújtható bűncselekmény is). Ami az általános részi rendelkezéseket illeti, talán a leglényegesebb változás az volt, hogy a szankciónemek közé bekerült az életfogytig tartó szabadságvesztés is, mely alternatív büntetésként minden olyan esetben alkalmazható lett, amikor a törvény valamely bűncselekmény[56] büntetéseként halálbüntetést vagy tíz évtől tizenöt évig (halmazati és összbüntetés esetén pedig húsz évig) terjedő szabadságvesztést[57] rendelt.[58] A miniszteri indokolás ezt azzal magyarázta, hogy indokolatlanul nagy volt a távolság a szabadságvesztés leghosszabb tartama (15, illetve 20 év) és a halálbüntetés között,[59] ezért szükségesnek mutatkozott egy olyan köztes szankció, amely mindazokkal szemben kiszabható, akik alkalmatlannak tűnnek a társadalomba való visszailleszkedésre, de megjavulásuk mégsem teljesen kizárt, illetve amelyet kellő elrettentésképpen igénybe lehet venni az egyéni megelőzésen túl a büntetés generális prevenciós céljának megvalósításához is.[60] Az életfogytiglan bevezetésével természetesen megváltozott a kegyelmezésre vonatkozó szabályozás [Btk. 36. § (4) bek.] is; eszerint a halálbüntetés ezentúl nemcsak húsz évig terjedő, hanem (a NET mérlegelésétől függően) életfogytig tartó szabadságvesztésre is átváltoztatható lett. Végül szintén lényeges módosításnak tekinthető a fiatalkorúakra kiszabható büntetések szigorítása; a halálbüntetéssel is büntethető bűncselekmények esetében ugyanis a tizenhatodik életévét betöltött, de a tizennyolcadik életévét még el nem ért fiatalkorúval szemben kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama az addigi tízről tizenöt évre, a tizennegyedik életévét meghaladott, de a tizenhatodik életévét még be nem töltött fiatalkorúval szemben pedig ötről tíz évre emelkedett.[61]

            A különös részi tényállások körében (csak a halálbüntetést tekintve) két jelentős változásra is sor került. Ezek közül a fontosabbik az volt, hogy megszűnt a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett deliktumok halállal büntethetősége, illetve a társadalmi tulajdon mint védett jogtárgy (néhány indokolt kivételtől eltekintve) általában véve is megszűnt létezni. Így a társadalmi tulajdont károsító lopás, sikkasztás, csalás és hűtlen kezelés büntetéséről rendelkező 295. §-t a Novella teljes egészében hatályon kívül helyezte,[62] de eltörölte a társadalmi tulajdonban különösen nagy kárt okozó rablás[63] és az ugyanilyen minősítésű közveszélyokozás[64] eseteit (és így természetesen azok halálbüntetéssel fenyegetettségét) is.[65] Bekerült viszont a kódexbe, annak is 192. §-ába egy új, halállal is büntethető tényállás: a légi jármű hatalomba kerítése.[66] Ezt a Novella (és persze 1972. január 1-je után a Btk.) szerint az a személy követi el, „aki légi jármű fedélzetén erőszakkal, fenyegetéssel, illetőleg másnak öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezésével a légi jármű felett jogtalanul ellenőrzést szerez, illetve gyakorol” [192. § (1) bek.], halállal pedig e cselekmény akkor volt büntethető, ha azzal az elkövető más vagy mások halálát okozta [192. § (2) bek.]. Mindeme változásokkal a Novella hatályba lépésétől a korábbi 31 halállal büntethető tényállás 26-ra csökkent.

            1978-ban azután (egy négyéves kodifikációs munkálkodás eredményeként) a meglevő kódex toldozgatása helyett egy teljesen új büntető törvénykönyvet fogadtak el (1978. évi IV. törvény),[67] mely a halálbüntetésre vonatkozó szabályozást jelentős mértékben átalakította. Ez a jelenleg is hatályos Btk., eredeti formája azonban – különösen témánk, a halálbüntetés vonatkozásában – a mai szabályozástól igencsak eltért. Hatályba lépésekor összesen 26 bűncselekményre írt elő (alternatív szankcióként) halálbüntetést [38. § (1) bek. 1. pont], ezek közül 9 állam elleni, 4 emberiség elleni, 10 katonai és 3 köztörvényes bűntettre.[68] Annak ellenére, hogy viszonylag sok tényállás tartalmazta a legsúlyosabb jogkövetkezményt, a törvény indokolása nem hazudtolta meg a szocialista büntetőjogi ideológia immáron évtizedes hagyományait, és a marxista alapú büntetőjog-tudomány[69]  konstans dichotómiája, nevezetesen a hangzatos elvi deklarációk és a valódi praxis között folyamatosan meglévő különbség az 1978:IV. törvény vonatkozásában is érvényesült. Az indokolás immáron félig-meddig ugyan elismerte azt, hogy a bűnözés teljes kiirtása még a szocializmusban is megvalósíthatatlan, ezért legfeljebb annak csökkentésére lehet (de arra kell is) törekedni;[70] azonban a halálbüntetés fenntartásához fűzött megjegyzések arra utalnak, hogy „a kommunizmusban egyszer majd megszűnik a bűnözés, így büntetésekre és ezen belül halálbüntetésre sem lesz szükség” tételétől a jogalkotó továbbra sem tudott (esetleg nem akart vagy nem mert) megszabadulni. Ezt tükrözi az Általános indokolás III. részében található azon magyarázat, miszerint „a szocialista jogfejlődés a halálbüntetés fokozatos háttérbe szorítása és – végső célként – annak megszüntetése felé tart, azonban jelenleg még nem időszerű[71] e büntetés eltörlése”; továbbá ezt hangoztatja – némileg letompított éllel – a részletes indokolás 39. §-hoz írt kommentárja is. Ez utóbbi a következőkképpen hangzik: „A halálbüntetés fenntartása vagy eltörlése a büntetőjog legvitatottabb kérdései közé tartozik. ... A fenntartásának indokoltsága elsősorban annak alapján ítélhető meg, hogy az egyéni és az általános megelőzés szempontjából mellőzhetetlen-e. A legsúlyosabb élet elleni, állam elleni és katonai bűncselekmények, a nemzetközi méretekben szaporodó terrorcselekmények esetén a társadalom védelme jelenleg[72] nem nélkülözheti a halálbüntetést.”[73]

            Külön is kihangsúlyozza a miniszteri indokolás a halálbüntetés kivételes jellegét, mégpedig ugyanazon érvekkel, amelyekkel azt az 1961. évi V. törvény indokolása is tette. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a 84. § szerint „halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni, ha – a bűncselekmény és az elkövető kiemelkedő társadalomra veszélyességére, a bűnösség különösen magas fokára figyelemmel – a társadalom védelme csak e büntetés alkalmazásával biztosítható”.[74] További érv a kapitális szankció kivételessége mellett „a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények szűk köre”;[75] „hogy a Különös Részben a halálbüntetés mindig vagylagos büntetésként szerepel,[76] a nála enyhébb szabadságvesztés[77] mellett”;[78] hogy „halálbüntetés csak azzal szemben szabható ki, aki a bűncselekmény elkövetésekor huszadik életévét betöltötte”;[79] [80] valamint hogy minden esetben lehetőség van kegyelem gyakorlására, mely esetben a törvény nem határozza meg a halálbüntetés helyébe lépő büntetés nemét és mértékét, mivel „nincs szükség arra, hogy a büntető törvénykönyv a kegyelmezési jog gyakorlását korlátozza”,[81] azaz a NET a kegyelmi jogának gyakorlása során halálbüntetés helyett a legenyhébb büntetési nem legalacsonyabb mértékét is kiszabhatja. Végül az általános részi rendelkezések elemzése körében említést kell tenni a halállal is büntethető bűncselekmények büntethetőségének, valamint a kiszabott halálbüntetések végrehajthatóságának elévüléséről, amelyek az 1978:IV. törvény szerint – az 1961-es Btk. szabályozásával megegyezően – húsz év alatt következnek be;[82] ez alól – új szabályként – csak a háborús és emberiség elleni bűncselekmények (Btk. XI. fejezet) képeznek kivételt.[83]

            Rátérve a különös részi tényállások elemzésére, az 1961-es Btk.-hoz (annak is 1972. január 1-je óta hatályos állapotához) képest[84] több változás is történt. Bár mindkettő ugyanúgy 26-26 bűntett esetében tette lehetővé a halálbüntetést, de már sem az alapcselekmények nem pontosan ugyanazok voltak, sem pedig a minősített esetek nem minden bűncselekmény vonatkozásában egyeztek meg. A legkevesebb változás talán az állam elleni bűncselekmények (X. fejezet) körében történt, hiszen mindkét Btk. ugyanazt a kilenc deliktumot fenyegette halállal (is), mindazonáltal nem feltétlenül ugyanazon körülmények megvalósulása esetén. E kilenc bűntett közül teljesen csak az ellenség támogatása deliktuma (146. §)[85] egyezett meg a korábbi szabályozással, a többi bűntett esetében vagy az alaptényállási elemeik egy része, vagy a halállal büntetendő minősített esetek köre változott. Így az összeesküvés (139. §) puszta résztvevőjének halállal büntethetősége megszűnt, továbbá a kezdeményező és a vezető is csak akkor volt e szankcióval sújtható, ha a cselekményt fegyveresen vagy háború idején követték el [139. § (3) bek.].[86] A lázadás (140. §) szervezője és vezetője immáron csak a fegyveresen vagy a háború idején elkövetett ilyen cselekmény miatt volt halállal sújtható [140. § (4) bek.], míg korábban a felfegyverkezve elkövetés és a közrendnek a lázadással történő súlyos megzavarása is e következményt vonhatta maga után. A halállal büntethető kártevés (141. §)[87] minősített esetei közül szintén kikerült a különösen súlyos hátrány okozása, és csak a háború idején történő elkövetés maradt halállal büntethető [141. § (3) bek.] A rombolás (142. §) elkövetési tárgyai közül kimaradt a terménykészlet, ennek megsemmisítése, használhatatlanná tétele vagy megrongálása tehát még államellenes célzat esetén sem volt állam elleni bűncselekményként büntetendő (hacsak az nem volt egyúttal „hasonlóan fontos más vagyontárgynak” tekinthető); a halállal büntethető minősített esetek köréből pedig a közveszélyt előidéző módon történő elkövetés kivétetett, és csak a különösen súlyos hátrányt okozó, valamint a háború idején való megvalósítás maradt halállal szankcionálható [142. § (2) bek.]. A merénylet (143. §) fogalma a korábbihoz képest némileg megváltozott; ezt követően merénylet elkövetője az lehetett, „aki népképviseleti szerv tagjának, állami szervnél vagy társadalmi szervezetnél irányító szerepet betöltő személynek a szocializmus érdekében kifejtett tevékenysége miatt súlyos testi sértést” okozott [143. § (1) bek.], és halállal a merénylet megvalósítója immár csak akkor volt büntethető, ha a fenti jellemzőkkel rendelkező személyt a szocializmus érdekében kifejtett tevékenysége miatt megölte [143. § (2) bek.], akkor tehát már nem, ha „csupán” halált okozó testi sértést követett el a sérelmére. A hazaárulás (144. §) azon minősítő körülményei, amelyek halálbüntetéshez is vezethettek, lényegében ugyanazok maradtak, mint korábban [144. § (2) bek.],[88] csak az alaptényállás elkövetési magatartásának definiálása egyszerűsödött;[89] a kémkedés (147. §) halállal is szankcionálható minősített esetei köréből pedig kikerült a rendszeresen történő elkövetés (megmaradt viszont az államtitok tekintetében, a kémszervezet tagjaként, illetve a háború idején való megvalósítás) [147. § (2) bek.]. Végül az 1978. évi IV. törvény – elődjéhez hasonlóan – szintén ugyanezen büntetésekkel rendelte azon állam elleni deliktumokat is sújtani, amelyeket nem Magyarország, hanem más szocialista állam sérelmére követtek el („más szocialista állam elleni bűncselekmények” – 151. §).

            Az emberiség elleni bűncselekmények (XI. fejezet) köre – ellentétben az állam elleniekkel – a Btk. 1972 utáni állapotához képest változott; immáron kettő helyett négy bűntettre lett a halálbüntetés kiszabható. A népirtás [155. § (1) bek.] az egyetlen olyan deliktum, amely ugyanazon formában megmaradt, mint korábban, és ugyanúgy halállal volt büntethető. A háborús kegyetlenkedés bűntette egészében megszűnt, bekerült viszont a halállal büntethető cselekmények sorába a korábban a katonai bűntettek között szabályozott „polgári lakosság elleni erőszak”[90] (158. §), valamint az 1978 előtt nem létező „bűnös hadviselés” (160. §). Az előbbit a Btk. 158. § (1) bekezdése szerint az követi el, „aki hadműveleti vagy megszállt területen polgári személlyel vagy hadifogollyal szemben erőszakot alkalmaz, embertelen bánásmódot tanúsít[91] vagy hatalmával más módon súlyosan visszaél”, amely cselekmény halállal akkor volt büntethető, ha az elkövető azzal halált okozott [158. § (2) bek.]. A bűnös hadviselésről pedig a 160. § a következőképpen rendelkezett: „Az a katonai parancsnok, aki a hadviselés nemzetközi jogi szabályainak megsértésével a) olyan hadműveletet folytat, amely súlyos kárt okoz a polgári lakosság életében, egészségében vagy javaiban, a nemzetközileg védett kulturális javakban, a veszélyes erőket tartalmazó létesítményekben, b) védelem nélküli helyiség vagy fegyvermentes övezet ellen indít támadást, bűntettet követ el, és tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel vagy halállal büntetendő.” Végül a negyedik halállal is büntethető emberiség elleni bűncselekmény a korábban szintén a katonai deliktumok között szabályozott (a nemzetközi hadijogot sértő bűntettek körében elhelyezett) és már akkor is halállal szankcionálható „hadikövet elleni erőszak” (163. §) volt, amelynek tényállása és minősített esete változatlan maradt.[92]

            A katonai bűntettek korábbi tizenkét fajtája helyett az 1978-as Btk. már csak tizet fenyegetett a legsúlyosabb jogkövetkezménnyel; a legfontosabb változások az 1961. évi V. törvény szabályozásához képest a következőkben foglalhatók össze. Először is a hadikövet elleni erőszak átkerült az emberiség elleni bűntettekhez, az tehát nem szűnt meg, sőt továbbra is halállal szankcionálható maradt, de immáron nem mint katonai bűncselekmény. Másodszor a külföldre szökés deliktuma megszűnt, pontosabban beolvadt a szökés tényállásába; harmadszor megszűntek az „őrutasítás megszegése”, valamint a „készenléti szolgálat szabályainak megszegése” elnevezésű bűncselekmények; végül negyedszer új tényállásként megjelent „a szolgálat megtagadása” és a „kötelességszegés szolgálatban” deliktuma. E két új bűncselekménnyel kezdve: aki a katonai szolgálat teljesítését háború idején tagadta meg, halállal is büntethető volt (347. §); aki pedig „őr-, ügyeleti vagy egyéb készenléti szolgálatban az ennek ellátására vonatkozó rendelkezést” megszegte [348. § (1) bek.], szintén e szankcióval volt sújtható, amennyiben a fenti kötelességszegést harchelyzetben követte el, és abból különösen nagy hátrány származott [348. § (3) bek.].

            A fentiek értelmében összesen nyolc katonai bűntett mind az 1961-es, mind az 1978-as Btk. szerint halálbüntetéssel sújtható volt és az is maradt. Ezek közül a szökés bűntettébe (343. §) – mint említettük – beolvadt a korábbi „külföldre szökés” deliktuma; ezt követően a szökés[93] egyrészt akkor vonhatott kapitális szankciót maga után, ha a külföldre szökést fegyveresen, csoportosan, fontos szolgálat teljesítése közben, a szolgálat felhasználásával vagy személy elleni erőszak alkalmazásával követték el, másrészt akkor, ha a szökést (akár bel-, akár külföldre irányult az), háború idején valósították meg [343. § (4) bek.]. Az 1961-es Btk. szerinti „kibúvás a katonai szolgálat teljesítése alól” bűncselekményének neve „kibúvás a szolgálat alól”-ra (346. §) egyszerűsödött, az alaptényállás átfogalmazásra került,[94] de lényegi változást a korábbihoz képest nem tartalmazott, halállal pedig továbbra is akkor volt büntethető, ha a cselekményt háború idején követték el [346. § (1) bek.]. A „harchelyzetben elkövetett parancsnoki kötelességszegés” neve ugyancsak egyszerűsödött (az új elnevezés szimplán „parancsnoki kötelességszegés” /364. §/), de maga a bűncselekmény lényegileg ugyanaz maradt, mint azt megelőzően volt. Végül ugyanez elmondható a többi halállal büntethető katonai deliktumról, így a zendülésről (352. §), a parancs iránti engedetlenségről (354. §), az „elöljáró vagy[95] szolgálati közeg elleni erőszak” bűntettéről (355. §), a „kibúvás a harci kötelesség teljesítése alól” deliktumáról (365. §) és a harckészültség veszélyeztetéséről (363. §) is.

            Végül a halálbüntetéssel is sújtható köztörvényes bűncselekmények körében szintén több változás is történt. Először is e deliktumok közül kikerült a börtönzendülés: az új Btk. ezt a bűntettet (immáron „fogolyzendülés” /246. §/ néven) a legsúlyosabb esetekben is legfeljebb öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel rendelte büntetni. Másodszor új tényállásként került szabályozásra a terrorcselekmény. Ezt a 261. § (1) bekezdése értelmében az követi el, „aki mást személyi szabadságától megfoszt, vagy jelentős anyagi javakat kerít hatalmába, és a személy szabadon bocsátását, illetőleg a javak sértetlenül hagyását vagy visszaadását állami szervhez vagy társadalmi szervezethez intézett követelés teljesítésétől teszi függővé”; a legsúlyosabb szankciót pedig ezen magatartás megvalósítójával szemben akkor lehetett kiszabni, ha az a cselekménnyel halált vagy más különösen súlyos hátrányt okozott, illetve ha azt háború idején követte el [261. § (2) bek.]. Végül harmadszor megmaradt a „légi jármű hatalomba kerítése”[96] bűntettének (262. §), valamint az emberölésnek (166. §) a halállal fenyegetettsége, mégpedig lényegileg a korábbi szabályozással megegyező esetekben.[97]

I. számú táblázat

Az 1961. évi V. törvény, az 1971. évi 28. tvr. és az 1978. évi IV. törvény halálbüntetéssel (is) fenyegetett tényállásainak összehasonlítása

          A Btk. által előírt esetekben alkalmazható halálbüntetés végrehajtásáról az 1979. évi 11. tvr.,[98] illetve a Büntetés-végrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet rendelkezett. Előbbi kimondta, hogy „a halálbüntetést a kegyelmi kérelem elutasításának kihirdetését követő napon, zárt helyen, kötéllel vagy lőfegyverrel kell végrehajtani” [17. § (1) bek.], a gyakorlatban azonban a sortüzet soha nem, mindig csak az akasztást alkalmazták; szabályozta továbbá azt is, hogy a kivégzésnél kiknek kellett jelen lennie,[99] valamint szólt a kivégzett holttestének eltemetéséről is.[100] A 8/1979. IM rendelet részletezte a halálbüntetés végrehajtásának mikéntjét; rendelkezett például arról, hogy az elítéltet a kegyelmi kérelem elutasításának kihirdetése után külön helyiségben (az ún. „siralomzárkában”), fokozott őrizet mellett kell elhelyezni, ahol is közeli hozzátartozója (aki mindenképpen értesítendő volt, kivéve ha maga az elítélt nem kívánt látogatót fogadni) meglátogathatta, illetve ahol még az utolsó délután és éjszaka levelet írhatott, írásbeli magánvégrendeletet tehetett [152. § (1)-(3) bek.], és persze ahol felkészülhetett a másnap hajnali kivégzésre.

            A magyar jogrendszerben ezek (a Btk., a Bv. tvr., a Bv. Szabályzat) voltak az utolsó normák, amelyek a halálbüntetés alkalmazásáról rendelkeztek; ezt követően már egyértelműen az abolíció folyamatáé a főszerep. Részben már az 1971. évi 28. tvr., illetve az 1978. évi IV. törvény is az abolíciós folyamatba volt illeszthető, hiszen ezen jogszabályok által csökkent a halálbüntetés igénybe vételének lehetősége és ennek következtében e szankció gyakorlati alkalmazásának mértéke is;[101] mindazonáltal a fenti normák még nem vetették fel annak az igényét, hogy a halálbüntetés egyszer s mindenkorra, minden bűncselekmény vonatkozásában, azaz teljes mértékben töröltessék a magyar jogrendszerből. Bár Horváth Tibor már az 1978-as Btk.-hoz készített egy olyan szakvéleményt, amely megfontolásra javasolta a legsúlyosabb jogkövetkezmény teljes vagy részleges kiiktatását a büntetőjogi szankciók köréből, ez még visszhang nélkül maradt, olyannyira, hogy a kodifikációs munkálatok során még csak meg sem tárgyalták azt. Az első komoly lépésre csak 1983-ban került sor, amikor is a Magyar Jogász Szövetség Büntetőjogi Bizottsága december 12-én „A halálbüntetés és jövője a magyar büntetőjogban” címmel vitaülést rendezett, ahol Horváth Tibor vezetésével elméleti és (többségében) gyakorlati büntetőjogászok mondták el véleményüket, meglátásaikat a fenti témával kapcsolatban. Bár a felszólalások többsége (már csak azért is, mivel az abolíció pártján álló elméleti szakemberek és védőügyvédek a konferencián kisebbségben voltak az ügyészekkel és bírákkal szemben) a halálbüntetés fenntartása mellett szállt síkra, mégis: ettől az időponttól kezdve az abolicionista gondolat gyökeret vert a magyar büntetőjogi és az általános értelmiségi közgondolkodásban, amely jó alapot biztosított a későbbiekben arra, hogy mind a büntetőjogászok, mind a szélesebb közvélemény megismerje és talán el is fogadja mindazokat az okokat, amelyek az abolicionistákat e büntetés helytelenítésére ösztönözték.

            A halálbüntetés léte vagy nemléte kérdésében a fordulópont a rendszerváltás folyamán jött el. 1989 elején a halálbüntetés eltörlésének célját zászlajára tűzve Horváth Tibor elnökletével megalakult a Halálbüntetést Ellenzők Ligája (Habel), amelyhez a következő hónapokban több száz értelmiségi csatlakozott. A Liga különböző módokon kívánta a közvéleménnyel megismertetni a legsúlyosabb szankcióval szembeni érveket, illetve rávenni a politikát arra, hogy vállalja fel az abolíció ügyének képviseletét. Az előbbi csak részben sikerült (az emberek többsége ekkor a halálbüntetés híve volt), az utóbbi pedig még részben sem. Ennek egyik oka az volt, hogy a politikusok a rendszerváltást előkészítő és az új társadalmi-gazdasági-politikai szisztémát megalapozó törvények megalkotásával és az azok feletti vitákkal voltak elfoglalva, másik okaként pedig az jelölhető meg, hogy a pártok és politikusaik egyszerűen nem mertek egy olyan döntést meghozni, ami nyilvánvalóan óriási felzúdulást váltott volna ki az emberek körében, amely tehát a politikusok számára oly fontos népszerűség radikális csökkenését eredményezte volna.

            Ez persze nem vonatkozott a politikai természetű bűncselekményekre; a rendszerváltás sajátos hangulatában ugyanis általános igényként fogalmazódott meg, hogy többé a büntetőjogot senki ne használhassa fel aljas politikai céljai megvalósításának instrumentumaként. Ennek lecsapódásaként Kulcsár Kálmán akkori igazságügy-miniszter törvényjavaslatot terjesztett be, amely törölni kívánta valamennyi állam elleni bűncselekmény büntetési tételei közül a halálbüntetést; ezt az utolsó, de már átalakulófélben levő szocialista Országgyűlés el is fogadta és 1989. évi XVI. törvény néven be is cikkelyezte. Maga a törvény mindössze két paragrafusból állott: az 1. § arról rendelkezett, hogy „a fegyveresen vagy háború idején elkövetett, az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet súlyosan veszélyeztető összeesküvés kezdeményezésének vagy vezetésének bűntette [Btk. 139. § (3) bekezdés negyedik fordulat], a fegyveresen vagy háború idején elkövetett lázadás szervezésének vagy vezetésének bűntette [Btk. 140. § (4) bekezdés harmadik fordulat], a háború idején elkövetett kártevés bűntette [Btk. 141. § (3) bekezdés], a különösen súlyos hátránnyal járó vagy háború idején elkövetett rombolás bűntette [Btk. 142. § (2) bekezdés], az emberöléssel elkövetett merénylet bűntette [Btk. 143. § (2) bekezdés], a súlyos hátrányt okozó, illetőleg állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, továbbá háború idején elkövetett hazaárulás bűntette [Btk. 144. § (2) bekezdés], az ellenség támogatásának bűntette [Btk. 146. § (1) bekezdés], valamint az államtitok tekintetében vagy kémszervezet tagjaként, illetőleg háború idején elkövetett kémkedés bűntette [Btk. 147. § (2) bekezdés] miatt kiszabható büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztésre módosul”; a 2. § pedig kimondta, hogy „ez a törvény a kihirdetése napján lép hatályba”.[102] Ezzel a politikai (állam elleni) bűntettek halállal büntethetősége Magyarországon végérvényesen megszűnt.

            Ugyanezt azonban – a fent említett okok miatt – a köztörvényes bűntettek (illetve a többi, nem politikai deliktum) kapcsán az Országgyűléstől nem lehetett várni, ezért a Habel önálló akcióba kezdett. Az 1989. évi XXXII. törvénnyel (Abtv.) felállított, a magyar jogrendszerben addig nem ismert Alkotmánybíróság[103] ugyanis megkapta azt a jogot, hogy utólagos absztrakt normakontroll révén megsemmisítse azokat a jogszabályokat vagy jogszabályi rendelkezéseket, amelyek az Alkotmánnyal ellentétesek. Ahhoz azonban, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatban a Liga sikerrel járjon, szükség volt még egy dologra: az Alkotmány (az 1949. évi XX. törvény) gyökeres átalakítására, amelyre az 1989. évi XXXI. törvénnyel került sor. Egyrészt ugyanis ennek 34. §-a beépítette az Alkotmány szövegébe (egészen pontosan annak 54. §-ába) az élethez és az emberi méltósághoz való jogot,[104] másrészt annak 2. §-a beiktatta az Alkotmány 8. §-ának (4) bekezdésébe azt a rendelkezést, amely egyebek mellett az élethez és a méltósághoz való jogok tekintetében is megtiltja, hogy azokat bármilyen esetben is korlátozzák.[105] Mindezek hatására a törvényi feltételek készen álltak arra, hogy az Alkotmánybíróság megállapítsa a halálbüntetés alkotmányellenességét. Az erre irányuló beadványt a Habel nevében Horváth Tibor 1990 januárjában nyújtotta be az Alkotmánybíróságnak. A kérelem maga nem volt egy egész oldal sem,[106] az ahhoz csatolt tanulmány azonban, amely bemutatta az abolicionizmus történetét, valamint amely vázolta a halálbüntetés ellen szóló jogi, erkölcsi és praktikus érveket, mintegy hetven oldalt tett ki. Az Alkotmánybíróság a beadvány megalapozottságának eldöntéséhez való segítségnyújtás végett három szakértőt kért fel, valamint kikérte a kérdésről a Legfelsőbb Bíróság elnökének, a legfőbb ügyésznek és az igazságügy-miniszternek a véleményét.

            A három szakértő közül Földvári József, a Janus Pannonius Tudományegyetem (ma: Pécsi Tudományegyetem) büntetőjogász professzora a halálbüntetés alkotmányosságának vagy alkotmányellenességének kérdésében nem foglalt állást, pusztán büntetőjogi oldalról közelítette meg a problémát. Ennek során kifejtette, hogy ugyan a halálbüntetés sem speciálpreventív szempontból nem elfogadható (hiszen az egyén újabb bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására más, enyhébb büntetés /az életfogytig tartó szabadságvesztés/ is elegendő), sem generálpreventíve nem indokolható (egy büntetés alkalmazásának másokkal szembeni hatása nem mérhető), mégis: e büntetési nem fenntartását alapvetően a jogalkotó kell, hogy mérlegelje, annak elismerése vagy fenntartása tehát nem jogi, hanem erkölcsi-politikai döntést igényel.

            Korinek László kriminológus, kriminálstatisztikus a halálbüntetés elrettentő-visszatartó hatását elemezte, melynek kapcsán rögtön szakvéleménye elején leszögezte, hogy nem létezik akkora idősor, melyben hosszú időn keresztül valamennyi releváns adat (a halálbüntetés léte kivételével) változatlan lenne. A halálbüntetés eltörlése ugyanis tipikusan együttjár olyan egyéb társadalmi átalakulásokkal, amelyek kapcsán nem lehet biztosan eldönteni, hogy a bűnözés esetleges csökkenését vagy növekedését a halálbüntetés eltörlése vagy visszaállítása, avagy az ezen döntésre is ható politikai-gazdasági változás indukálta; „tehát ... a halálbüntetés körül folyó vitában a statisztika abszolut perdöntő bizonyítékokat képtelen szolgáltatni”.[107] Mindazonáltal „nagy valószínűséggel állítható ..., hogy valamely államban az emberöléses bűntettek növekedése vagy csökkenése sokkal inkább olyan stabil szocio-kulturális hatások eredőjeként formálódik, mint például a képzettség, városiasodás, semmint, hogy az adott jogrend elismeri-e, vagy elveti-e a halálbüntetést. Amiből viszont az is következik, hogy a halálbüntetés eltörlése körüli bűnözés emelkedése vagy csökkenése csak esetlegesen eshet egybe ezzel a törvényhozói aktussal.”[108] Ezt követően Korinek László a különböző (életellenes) bűnözői típusokat vizsgálja, és megállapítja, hogy a gyilkosok közül mindössze azon szűk réteggel (és annak is csak egy részével) szemben bír a halálbüntetés elrettentő erővel, akik hidegen mérlegelik tettük következményeit; a többi elkövetői típus magatartását ez a szankció (és ez persze igaz másfajta büntetésekre is) nem befolyásolja. Végül pedig arra a következtetésre jut, hogy „a halálbüntetés eltörlése után ... sehol nem következett be lavinaszerű bűnözésemelkedés, éspedig azért nem, mert a halálbüntetés léte vagy nem léte nem az összbűnözésre, hanem a lakossági bűnözési attitűdrendszerre (félelem, bosszúvágy) bír hatással”;[109] a halálbüntetésnek tehát Korinek szerint megelőző-elrettentő funkciója nincs, csak a társadalmat megnyugtató, illetve az emberek igazságérzetét kielégítő funkcióval bír.

            Végül Sajó András minden szempontból a halálbüntetés ellen foglalt állást. Szerinte az először is önkényes, mivel „hasonló bűntettek ugyanazon országban ugyanazon időszakban eltérő elbírálás alá eshetnek”;[110] de ugyancsak ezt eredményezi az is, hogy az ügyész döntésén múlik, indítványoz-e halálbüntetést; hogy a kegyelmi kérvényről döntő szerv vagy személy a maga szempontjai szerint ad vagy nem ad kegyelmet; hogy a Btk.-ban szereplő „kivételesen” kitétel objektíve értelmezhetetlen, és hogy az egyéb alkalmazási feltételek (a bűncselekmény és az elkövető kiemelkedő társadalomra veszélyessége, a bűnösség különösen magas foka) ugyancsak határozatlanok és semmitmondóak;[111] hogy az ítélet kiszabásakor sohasem lehet száz százalékos bizonyossággal kimondani, hogy a társadalom védelme csak a halálbüntetés alkalmazásával biztosítható; hogy „a halálbüntetés esetén a jogrendszer intézményesíti a jóvátehetetlen bírói tévedést, mely mint tévedés tartalmilag kétségkívül önkényes”;[112] hogy politikai okokból felhasználhatják ezt a szankciót arra, hogy az ellenfelekkel ilyen módon, a törvényesség látszata alatt leszámoljanak; hogy a Magyarországon alkalmazott akasztás kegyetlen; valamint hogy a kivégzésre várakozás az elítélt hozzátartozóinak is szenvedést jelent. Másodszor Sajó azért is alkotmányellenesnek tartja ezt a büntetési nemet, mert annak alkalmazása sérti az emberi méltóságot, hiszen a kivégzés során az embert puszta tárgyként kezelik. Kifejti, hogy „a méltóság nem az ember veleszületett joga, hanem megszüntethetetlen adottsága”,[113] amelytől épp ezért semmilyen módon meg nem fosztható (a halálbüntetés pedig – egyebek mellett – amiatt alkotmányellenes, mert az emberi méltóság kifejlesztésének és kifejezésének objektív feltételét, az életet szünteti meg). Végül harmadszor a halálbüntetés ellenkezik a jogállam büntetési céljával, illetve a büntetési cél jogállami követelményeivel, amelyek kimondják, hogy a büntetési célokat a lehető legkisebb jogsérelemmel kell megvalósítani (és a halálbüntetésnél léteznek enyhébb szankciók, amelyek ugyanazzal a hatással járnak),[114] valamint amelyek szerint a büntetés nem lesz alkotmányosnak tekinthető pusztán a „gyakorlati szükségessége” okán.[115]

            A szakértői vélemények 1990 februárjára készültek el, az igazságügy-miniszter pedig márciusban küldte meg az Alkotmánybíróságnak írásos állásfoglalását. Ebben kifejtette, hogy véleménye szerint a halálbüntetés alkotmányellenes, mivel antihumánus, erkölcsileg nem igazolható és a büntetés célját nem szolgálja vagy nem szolgálja jobban, mint más büntetések. A halálbüntetés kérdésének tárgyalását az Alkotmánybíróság 1990. október 16-ára tűzte ki. Ez (akkor még) nyilvános ülés volt, amelyen megjelenhettek az érdeklődők, sőt még Horváth Tibor mint indítványozó is felszólalhatott.[116] Ezen a teljes ülésen ismertették az előbb bemutatott szakértői véleményeket, felszólalt az igazságügy-miniszter[117] képviselője, valamint Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és Györgyi Kálmán legfőbb ügyész is. Előbbi úgy vélekedett, hogy a halálbüntetés általában és a jelen történelmi szituációban Magyarországon is mind jogi, mind erkölcsi szempontból igazolhatatlan szankciónem, tehát alkotmányellenes. Utóbbi pedig egyrészt kinyilvánította, hogy ő személy szerint az abolíció híve, másrészt azonban felhívta arra is a figyelmet, hogy – a beadvány kérésével ellentétben – önmagában az 54. § (1) bekezdése alapján nem lehet kimondani a halálbüntetés alkotmányellenességét, mivel az a nem önkényes életelvétel lehetőségét még nem zárja ki, hanem ehhez (az alkotmányellenesség megállapításához) azt, valamint a 8. § (2) bekezdését egymásra vonatkoztatva kell értelmezni, csak így lehet ugyanis kizárni azt, hogy az 54. § (1) bekezdésében említett „önkényes” jelző ne implikálhassa a halálbüntetés megengedettségét.

            Ezt követően az Alkotmánybíróság tagjainak egy hetük volt arra, hogy meghozzák döntésüket, illetve hogy megindokolják azt, és megírják párhuzamos vagy különvéleményeiket. A sorsfordító határozat meghozatalára 1990. október 24-én került sor, amikor is az Alkotmánybíróság 8:1 arányban úgy döntött, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes. A határozat a Magyar Közlönyben való közzététele napján, október 31-én lépett hatályba [23/1990. (X. 31.) AB határozat], és e nappal vesztették hatályukat mindazok a jogszabályok, amelyek korábban a halálbüntetés alkalmazásának feltételeit rögzítették.[118] Az ABH indokolása kimondta, hogy „... Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz való jog ... minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze. ... Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének hatályos rendelkezése szerint <<a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja>>. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak és a kapcsolódó hivatkozott jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.” Ezzel pedig Magyarországon végérvényesen megszűnt annak lehetősége, hogy hivatalos eljárásban, államilag szabályozott és az állam által legitimált keretek között bárkit is kivégezzenek. És bár ezt követően még történtek szórványos kísérletek a halálbüntetés népszavazás útján való visszaállítására,[119] ám 1990-ben a halálbüntetés korszaka Magyarországon egy teljes évezred után egyszer s mindenkorra véget ért.

Felhasznált irodalom

1. A halálbüntetés és jövője a magyar büntetőjogban. (A Magyar Jogász Szövetség Büntetőjogi Bizottságának vitaülése.) In: Jogász Szövetségi Értekezések, 1984/1. szám

2. Babus Endre: Gyilokjáró. In: HVG, 1993. szept. 11., 96-98. o.

3. Botos Gábor: Indokolt-e a halálbüntetés újbóli bevezetése hazánkban? In: Belügyi Szemle, 1995/6. szám, 72-79. o.

4. Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995

5. Firon András: Káinbélyeg. Nyugdíjazzuk-e végleg a hóhért? Panoráma Kiadó, Budapest, 1991

6. Földvári József: Magyar büntetőjog (Általános rész). Osiris Kiadó, Budapest, 2002

7. Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984

8. Horváth Tibor (szerk.): A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon. Dokumentumgyűjtemény. Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Miskolc, 1991

9. Horváth Tibor: Halálbüntetés Magyarországon. In: Sebes Ágnes (szerk.): A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 219-258. o.

10. Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 1999

11. Nagy Ferenc – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része. Korona Kiadó, Budapest, 1998

12. Szabó Imre: A halálbüntetésről. In: Valóság, 1980/12. szám, 71-79. o.

13. Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről. In: Belügyi Szemle, 1995/1. szám, 15-20. o.

14. Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere. Hamvas Intézet, Budapest, 2001