• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro Murena

Szerző: Domokos Andrea

Domokos Andrea: Nótári, Tamás: Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro Murena, Passau, Schenk
Verlag, 2008. 200 pp.

Nótári Tamás római jogász és klasszika filológus, a Károli Gáspár Református Egyetem docensének monográfiája nem csupán a római jog, hanem az ókortörténet iránt érdeklődők számára is értéket képvisel, hiszen már a mű címe is utal a szerző egyedi, komplex látásmódjára, amellyel a római jog intézményeit kutatásai során megközelíti. Jogos kérdésként merülhet fel, hogy mi indítja a büntetőjogász-kriminológust, hogy egy elsődlegesen mégiscsak ókorászok és jogtörténészek számára írott munkáról írjon. A szerző könyvében számos olyan büntetőjogtörténeti kérdést behatóbban vizsgál, amely a bűnügyi tudományok művelőinek érdeklődését is felkelti.

A monográfia[1] a nagy szónok, Marcus Tullius Cicero Kr.e. 63-ban Lucius Licinius Murena védelmében elmondott beszédének huszonhatodik és huszonhetedik paragrafusa kapcsán fejti ki kutatásai eredményeit.[2] Lucius Licinius Murenát, a 62-es év majdani consulát vetélytársai választási csalással, ambitusszal vádoltak. Murena elítélése nem csupán a hadvezér politikai pályafutását törte volna ketté, hanem a köztársaságot is súlyos veszélybe sodorta volna, hiszen Cicero ekkortájt leleplezte le Catilina összeesküvését, amely majdnem polgárháborúba sodorta az államot.[3] Tekintsük át a következőkben, hogy a munka melyik részei tartanak igényt a büntetőjogász-büntetőjogtörténész érdeklődésére.

1. A választási visszaélések törvényi szabályozásának bemutatása. A magistratusok választása Róma köztársasági államrendjének velejárója volt, ugyanúgy szerepet játszott e választásokban a választási csalás/vesztegetés (ambitus) is. Már nem sokkal a tizenkéttáblás törvény megszületése után, 432-ben megjelent az első törvényi rendelkezés, amely megtiltotta, hogy a pályázók különlegesen fehérített, ragyogóvá tett öltözékkel hívják fel magukra polgártársaik figyelmét. Az ambitus (körüljárás, körbejárás) kezdetben csupán azon tevékenységet jelölte, amely során a hivatalra pályázó körbejárta a választókat, hogy a maga számára biztosítsa szavazataikat. A sullai lex Cornelia de ambitu szankciója szerint a tényállás megvalósítóját a magistratusra való pályázástól tíz évre eltiltotta. 67-ben megszületett a lex Calpurnia, amelynek szankcióiról a következőket tudjuk: tartalmazta a senatusból való kizárást, a hivatalokra való pályázástól életfogytig tartó eltiltást (szemben a lex Cornelia által megjelölt tízéves időtartammal) és egy bizonyos pénzbüntetést. Egy 63-ból származó senatus consultum a lex Calpurnia által szabályozottak egy részét kiemelten szankcionálta, így a pályázónak Rómában történő fogadásakor párthívek pénzért történő toborzását, a gladiátori játékokra nagy számú ingyenjegy és -hely kiosztását, és a túlzott mértékű vendégelést, ezen senatus consultum feltehetően az említett törvényt értelmezte és konkretizálta. A 64-es év eseményei azonban – elsősorban Antonius és Catilina egyre inkább elharapódzó vesztegetései – újabb törvény meghozatalát tették szükségessé. E törvény lett a 62-es év consulatusára pályázó valamennyi jelölt által támogatott, 63-ban megszületett lex Tullia, amely újabb büntetésként tíz év száműzetést is kilátásba helyezett, valamint határozottabban lépett fel a pénzt osztogatókkal szemben, és büntette a törvényből való – állítólagos betegség miatti – távolmaradást. Ezen kívül megtiltotta a pályázás előtti két esztendőre vonatkozóan a gladiátorjátékok rendezését, amely tilalom alól csak azok végrendeletben kötelezővé tett volta adhatott felmentést. A törvény így kívánta megakadályozni a közvetlenül a választóknak történő pénzfizetést, és akarta korlátozni a pályázók kíséretének létszámát.[4]

2. A büntetésvégrehajtás jogi és vallási aspektusainak szoros kapcsolata. A magistratust kísérő lictor feladatainak ellátása során köteles volt magával hordania a fascest, a vesszőnyalábot, amely a bárdot ölelte körül. A bárdot a hajdani büntetőjog a securi percussio, a bárddal lefejezés eszközeként használták, a kivégzést a magistratus jelenlétében maguk a lictorok hajtották végre. A securi percussio végrehajtásának részletei nagyban megegyeznek az áldozati állat megölésének rítusával, s ebből Nótári azt a következtetést vonja le, hogy az ősi időkben e kivégzési mód nem volt egyéb, mint a tettes feláldozása a bűncselekmény által megsértett s az áldozattal kiengesztelni kívánt felsőbb hatalmaknak. Abban az időben, amikor a lictorok hajtották végre a halálos ítéleteket, ők vesszőzték meg kivégzés előtt az elítéltet. A magistratus utasítására a lictor kioldotta a fascest, az elítéltet megfosztotta ruháitól és kezét a hátán összekötötte vagy egy oszlophoz kötötte, ezt követően a magistratus parancsára következett a verberatio, majd a a bárddal lefejezés. A lictorok által végrehajtott megkorbácsolás a mellékbüntetés célját szolgálta, hiszen minden, a lictorok végrehajtotta kivégzésnek részét képezte, hanem a halálos ítélet – ami nem más, mint a bűnös feláldozása – rituális tisztító elemeként volt attól elidegeníthetetlen, vagyis szakrális mellékbüntetésnek tekintendő.[5]

3. Az ún. házi „büntetőjog” jelentősége az ókori Rómában. A szerző forrásszerűen tudósít a férjnek azon jogáról, illetve kötelességéről, hogy felesége főbenjáró vétkei, a házasságtörés és a borivás miatt a rokonokkal tárgyalást (iudicium domesticumot) tartson, valamint azon lehetőségről, hogy a csekélyebb súlyú vétkek esetén saját belátása szerint büntesse feleségét. A férj a rokonokkal ítélkezett felesége felett házasságtörés esetén, és ha rábizonyították egy nőre, hogy bort ivott (e „tényállásnak feltehetően szakrális okai voltak): egy Romulusnak tulajdonított törvény megengedte, hogy mindkét esetet halállal büntessék a nőt. Azon kérdésben, hogy a iudicium domesticum valóságos bíráskodás volt-e, a szakirodalom erősen megosztott. Hiányolható ugyan a házibíráskodás által elbírálandó bűncselekmények körének pontos meghatározását, ám a szerző szerint ezen gondolkodásmód nem volt jellemző a rómaiakra, hiszen az állami igazságszolgáltatás rendjében is voltak hatásköri átfedések, ami azt bizonyítja, hogy a meghatározott bűncselekmények elbírálására rendelt törvényszékek hatásköre sohasem vált kizárólagossá a házibíráskodás és az állami igazságszolgáltatás között, s amíg ezek egymás mellett léteztek, kölcsönös hatásköri konkurencia érvényesült közöttük. A rómaiak a családban az állam kicsinyített mását látták, amelyben a pater familias megfeleltethető az imperiummal rendelkező magistratusnak, s hasonlóképpen párhuzamba állítható jogszolgáltató tevékenységük is. Kimutatható ugyanakkor, hogy a feleség és a gyermekek főbenjáró büntethetőségét a szokásjog feltétlenül a consiliumhoz kötötte, és hogy a pater familias nem függetleníthette magát a consilium többségi ítéletétől a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát illetően.[6]

E példák után visszatérve a monográfia egészéhez. A könyv szerkezetileg logikusan tagolt, a szerző minden fejezet elején előrevetíti mondanivalóját, valamint a fejezetek végén ismét összefoglalja azokat. Kiemelendő a gazdag jegyzetapparátus, a jegyzékek és mutatók, melyek nagy segítséget nyújtanak a bőséges lexikális anyagban történő eligazodáshoz. A munkát latin nyelvű összefoglalás zárja.