• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

A felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszer alapvonásainak bemutatása az új-zélandi szabályozás tükrében

Szerző: Zákány Judit

Zákány Judit[1]:A felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszer alapvonásainak bemutatása az új-zélandi szabályozás tükrében

Tanulmányommal egy sajátos, számos előnyös jellemzővel rendelkező, mindezek ellenére csak néhány ország által alkalmazott rendszert szeretnék bemutatni az egészségügyi ellátás során bekövetkező károk kompenzációján keresztül. Az általános jellemzőinek leírását követően a modell gyakorlati működését ismertetem a felróhatóságot nem vizsgáló kompenzáció mintaállamának tekinthető Új-Zéland vonatkozó jogi szabályozásának feltárásával. Itt vezették be ezt a modellt a világon először, 1974-ben. Azóta több alkalommal került sor reformok bevezetésére[2], tökéletesítésre, azonban a lényegi jellemzők, az alapvető célok a bevezetése óta nem változtak. Új-Zéland mellett a skandináv országokban, Svédországban, Finnországban, Dániában és Norvégiában találkozhatunk ezzel a rendszerrel. Végezetül a modell előnyös és hátrányos jellemzőinek számba vételével értékelem a rendszert.

1. Általános jellemzők

A hagyományos felelősségi rendszerek esetén a kártérítés megítélésének négy konjunktív feltétele van. Szükséges, hogy jogellenes magatartással okozati összefüggésben kár keletkezzen, és a károsító eseménynek a károkozó számára felróhatónak kell lennie. A felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszerek alapvető jellemzője viszont az, hogy ahhoz, hogy a károsult kártérítésben részesüljön nem szükséges elem a károkozó személy magatartásának felróhatósága. Ezt sem vizsgálni sem bizonyítani nem kell. Így az eljárás során a bizonyításnak arra kell kiterjednie, hogy a beteget az elvégzett beavatkozással vagy annak elmaradásával okozati összefüggésben kár érte.[3]

Az egészségügyi ellátás során keletkezett károk megtérítése érdekében az egészségügyi szolgáltatók szerződést kötnek a biztosítóval, mely vállalja, hogy az ellátás során keletkezett károk megtérítése érdekében előre meghatározott összeget fizet. Tulajdonképpen egy harmadik személyek javára szóló balesetbiztosítás jön létre ezáltal, ugyanis a betegnek minden az ellátással összefüggésben keletkezett kárát olyan balesetnek tekintik, amely a biztosítási szerződés hatálya alá tartozik és amelynek bekövetkezése esetén a biztosító előre meghatározott összeget fizet a károsultnak.[4] A beavatkozással együtt járó szokásos kockázatokért a biztosító nem fizet. Azt, hogy mennyi kártérítést kap a károsult előre meghatározott séma szerint számítják ki, az egyes kártípusokhoz rendelt különböző összegek alapján. Megállapítható, hogy a no-fault compensation system-et alkalmazó országokban jóval több kártérítési igényt érvényesítenek, jóval többen jutnak kompenzációhoz, azonban az eljárási költségek és a kártérítési összegek ennek ellenére is jóval alacsonyabbak, mint a hagyományos rendszerekben. A kártérítési igény vizsgálata nem bíróság által peres eljárás keretében történik, hanem egy erre a célra felállított adminisztratív testület végzi el. A felróhatóság vizsgálatának hiányában az eljárás leegyszerűsödik, felgyorsul. Az alapvető jogelveknek megfelelően természetesen van lehetőség fellebbezésre a testület döntéseivel szemben és Svédországban végső fokon a bírói út igénybe vételének lehetősége is nyitva áll. Az azonban megállapítható, hogy kevesen fordulnak bírósághoz a testület döntéseivel szemben, Svédországban a döntések 2,5-4 %- a érintett. [5]

Amennyiben a páciens nem kívánja ezen rendszer szerint érvényesíteni az igényét, lehetősége van arra, hogy a hagyományos, peres utat vegye igénybe. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a felróhatóságot nem vizsgáló kártérítési rendszerekben ez nem jellemző a károsultak részéről.

2. Az új-zélandi rendszer bemutatása

2.1. Történeti előzmények

A történeti áttekintés első momentumaként megemlítendő, hogy a felróhatóságot nem vizsgáló rendszer bevezetését megelőzően Új-Zélandon is a hagyományos felróhatósági rendszer alapján bírálták el a kártérítési igényeket, amely rendszer mintájául a gyarmatosító anyaország, Nagy Britannia szolgált. A felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszer történeti alapjainak feltárásához több mint egy évszázadnyi időre kell visszatekintenünk, bár a legjelentősebb fejlődés az utóbbi 30-35 évre tehető. Elsőként egy 1900-ban született egy törvényt[6] kell megemlítenünk, amely valamennyi munkahelyi baleset, valamint a foglalkozási ártalom következtében előállott személyes sérelem esetére előírta kompenzáció biztosítását a munkavállaló számára. Ez a munkavállalói jogosultság a munkáltatói oldalon megteremtette a biztosítóval való szerződéskötési kötelezettséget a keletkező károk kielégítése végett. Ebben az időszakban az 1900-as törvény újítása ellenére még nyitott volt a munkások számára az a megoldás is, hogy a kárigényüket a hagyományos rendszer szerint bíróság előtt érvényesítsék. A két modell egymás mellett létezett, de csak egymás alternatívájaként, a párhuzamos igényérvényesítés lehetősége ugyanis ki volt zárva.[7]

Bár a munkavállalók számára megnyitott új lehetőség kedvező változásokat hozott, azonban mégis számos ponton volt vitatható a hatékonysága. Problémaként jelentkezett, hogy gyakran nehézséget okozott annak a megállapítása, hogy az adott sérelem a törvény hatálya alá tartozik-e és ezáltal kompenzálható-e ebben az új rendszerben. Kritikaként említhető meg az is, hogy alacsony kártérítési összegeket biztosított és rövid időtartamra, a sérelem súlyosságától függetlenül legfeljebb 6 éves időtartamra és a sérült személy rehabilitációjának biztosítására sem figyelt kellőképpen. Emellett nem fordított elegendő figyelmet a jövőbeni balesetek prevenciójára.

A történeti fejlődés következő jelentős állomásaként 1960 említhető meg, amikor is felállításra került egy parlamenti bizottság Sir Owen Woodhouse vezetésével. A bizottság célja a munkavállalók kompenzációs rendszerének tanulmányozása, a problémák feltárása, egy jövőbeni út kijelölése volt. A bizottság a vizsgálódás során feltárt eredményeit, valamit egy jövőbeni kompenzációs rendszerre vonatkozó javaslatait 1967-ben összegezte a Woodhouse Jelentésben. A bizottság álláspontja szerint az egész kártérítési rendszert a munkavállalókat ért sérelmek kompenzációja érdekében felállított modell alapján kellene átalakítani, teljes egészében helyettesítve a felróhatósági alapon nyugvó common law mintára kialakított kártérítési rendszert. A miniszterelnök is egyetértett a javaslattal. Véleménye szerint a no-fault system bevezetése következtében sokkal többen tudnának igényt érvényesíteni, sokkal egyszerűbb eljárás keretében lévén, hogy a felróhatóságot nem kell bizonyítani. Így a hagyományos kártérítési rendszer felváltása a felróhatóságot nem vizsgáló modellel hozzájárulna a társadalmi jólét növeléséhez.[8]

A Woodhouse Jelentés 5 alapvető elvet fektetett le, amelyek a mai napig az új-zélandi rendszer alapjául szolgálnak. A jogalkotás is ezen alapelveknek megfelelően történik, az aktuális törvénymódosításokat is az ezen céloknak való megfelelés motiválja abban az esetben, ha a rendszer a gyakorlati működés során eltérést mutatna a kívánatos úttól. A Woodhouse elvek[9] a következők:

• Közösségi kollektív felelősségvállalás, azaz a balesetekkel kapcsolatos költségekért az alapvető felelősséget az egész közösségnek kell vállalnia.
• Széleskörű jogosultság, azaz a méltányosság azt kívánja meg, hogy segítséget nyújtsanak mindazon állampolgároknak, akik baleset elszenvedése miatt váltak munkaképtelenné, függetlenül annak az okától, helyétől és időpontjától.
• Teljes rehabilitáció, azaz segíteni kell a balesetek áldozatait abban, hogy a lehető legrövidebb időn belül visszanyerjék megfelelő egészségi állapotukat.
• Valós kompenzáció, azaz a kártérítésként kifizetett összegnek a tényleges sérelemhez kell igazodnia.

Adminisztratív hatékonyság, azaz a pénzügyi források gyűjtése, az eljárás lefolytatása és a kompenzációs összegek kifizetése minél gördülékenyebben történjen.

1972-ben Új-Zéland parlamentje egyhangúlag elfogadta a baleseti kompenzációról szóló törvényt (továbbiakban: ACA[10]), amely eredeti formájában csak a munkahelyi baleset áldozatául váló munkavállalók és az autóbalesetet szenvedett utasok számára nyújtott fedezetet. A törvényt azonban hatályba lépését megelőzően módosították és a fent említett személyi kategóriákon túl kiterjesztették valamennyi új-zélandi állampolgárra, továbbá azon külföldiekre is, akik új-zélandi látogatásuk alatt szenvednek balesetet. A módosított ACA 1974-ben lépett hatályba a világon elsőként bevezetve a felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszert Új-Zélandon.

A balesetek következtében előállott károk fedezésére a törvény három pénzalapot állított fel. Az egyik a munkavállalói alap volt, amelynek a bevételeit a munkavállalókra és az önfoglalkoztatókra kivetett járulékok egy része képezte. Emellett felállították az autóbaleseti alapot, amelynek forrása a gépjármű tulajdonosok által fizetett összegek jelentették. A harmadik alap az úgynevezett kiegészítő alap volt, amelynek a forrása a kormány által nyújtott támogatásból származott.[11]

Az 1974-es törvényt több alkalommal változtatták meg[12], a jelenleg hatályos 2001-es sérelmek megelőzéséről, rehabilitációjáról és kompenzációjáról szóló törvényt (továbbiakban: IPRCA[13]) 2005-ben módosították néhány ponton.

2.2. A hatályos szabályozás bemutatása

2.2.1. A Baleseti Kompenzációs Bizottságról (továbbiakban: ACC[14])

Az ACC a 2001-es törvény által felállított adminisztratív testület, amely a felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszer központi szereplője. A testület élén egy maximum 8 tagból álló igazgatóság áll, amelynek a tagjait 3 éves periódusokra választják. Az ACC elsődleges funkciója a személyes sérelmek bekövetkezésének megelőzése, a gyakoriságuk és súlyosságuk csökkentése. Sérelem bekövetkezése esetén ez a testület bírálja el a benyújtott kérelmeket és dönt a kompenzálhatóságról. Az eljárás sokkal gyorsabb, költséghatékonyabb, mint a hosszadalmas kártérítési perek. Évente körülbelül 1,4 milliárd dollárt folyósít a balesetet szenvedett személyek számára, mely kifizetéseknek 4 jogcíme lehetséges[15]:

• a kezelés és a rehebilitáció költségeinek fedezete
• heti járadék a kiesett keresetkiesés pótlására
• egyösszegű kártérítési átalány 70.000 dolláros összeghatárig a sérelem kompenzációjára
• a sérelmet szenvedett személy halála esetén a túlélő házastárs illetve 18 éven aluli gyermek támogatása

Ezen összegek forrásául a Woodhouse alapelveknek megfelelően a közösségi kollektív felelősségvállalás szolgál. A kormány 7 különböző pénzalapra osztja az egyes csoportok által befizetett összegeket, melyeknek a kezelését az ACC végzi. A dolgozat témájának szempontjából kiemelendő, hogy a 7 pénzalap egyike az egészségügyi ellátás során keletkezett sérelmek kompenzációjának fedezetéül szolgáló alap, amelynek forrásául a regisztrált egészségügyi szolgáltatók által teljesített befizetések szolgálnak. Amennyiben ez az alap nem nyújt elegendő fedezetet az ellátás során bekövetkezett baleset kompenzációjára, a források kiegészíthetőek más pénzalapokból is.[16]

2.2.2. Az IPRCA felépítése[17]

Az IPRCA 2001 szeptemberében került elfogadásra és a rendelkezéseinek nagy része 2002 április 1-jén lépett hatályba. Így az ezen törvény által bevezetett újdonságokat [18] csak a 2002 április 1 után keletkezett sérelmek kompenzációja során lehet alkalmazni.

Megelőzés: A törvény a balesetek megelőzésével kapcsolatos tevékenységet jelöli meg az ACC elsődleges feladataként. A költségek csökkentése ugyanis a leghatékonyabb úgy valósítható meg, ha megelőzzük a károsító eseményt, amelyre kompenzáció kérhető, ha a hatékony prevenciós tevékenységnek köszönhetően a sérelem be sem következik. A megelőzés kapcsán kulcsfontosságú a bekövetkezett sérelmekkel kapcsolatos információk rendelkezésre állása. Ezen adatok gyűjtése valamennyi állami szervnek feladata, rendszerezésüket a szerv egy alkalmazottja[19]  végzi.

Rehabilitáció: A rehabilitáció kapcsán a törvény célul tűzi ki a sérelmet szenvedett személy számára egy megfelelő életminőség biztosítását azáltal, hogy a lehető legnagyobb mértékben igyekeznek segíteni a károsult személy egészségi állapotának javulását, a függetlenségének visszaállítását és a társadalmi életben való aktív részvételét az IPRCA-ban biztosított eszközök alkalmazásával. Ennek érdekében elsőként a károsult személy szükségleteit kell meghatározni, majd azt kell megvizsgálni, hogy az IPRCA-ban biztosított támogatások közül melyik lenne a legmegfelelőbb a fent ismertetett cél eléréséhez. Fontos kiemelni, hogy az ellátásokra való jogosultság a sérelmet szenvedett személy részéről is megfelelő magatartást feltételez. A károsultnak is mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a rehabilitációja minél rövidebb idő alatt minél nagyobb eredményre vezessen. Így megkövetelt például, hogy Az ACC által kijelölt egészségügyi specialista által készített rehabilitációs tervnek megfelelően működjön együtt. Amennyiben a sérelmet szenvedett személy nem tesz eleget az együttműködési kötelezettségének, akkor az ACC-nek joga van felfüggeszteni vagy megvonni a további támogatást. Azonban az addig kifizetett összegeket nem követelheti vissza.[20] A rehabilitációnak több szintjét különíthetjük el:

• Társadalmi rehabilitáció, amelynek célja az, hogy a károsultat képessé tegyék arra, hogy mások segítségétől függetlenül a mindennapi élethelyzetekben önállóan boldoguljon. Ennek megvalósulása érdekében a törvény lehetővé teszi például a különböző segédeszközök (például tolószék, járókeret) biztosítását, vagy az otthoni körülmények módosítását és az otthon alkalmassá tételét az önálló életvitelre.
• Szakmai átképzés: nyilvánvalóan az elsődleges cél az, hogy a károsult a baleset bekövetkezését megelőzően fennálló foglalkozását tudja folytatni. Viszont amennyiben ez nem lehetséges számba kell venni egyrészt az érintett képzettségével kapcsolatos adatokat, illetőleg felmérni az egészségi állapotát és e két tényező figyelembe vételével megállapítani, hogy milyen munkalehetőség lenne számára a legmegfelelőbb. Ennek alapján kell segíteni a megfelelő szakmai átképzést.
• Kezelés: alapvető cél, hogy a károsult személynek megfelelő színvonalú egészségügyi ellátást biztosítsanak, mind a fizikai mind a mentális sérelmek helyreállítása érdekében. A minél hatékonyabb ellátás biztosítása érdekében az ACC támogatást nyújthat az egészségügyi szolgáltatók számára, hogy megfelelő sürgősségi ellátást, valamint járó-és fekvőbeteg ellátást tudjanak biztosítani.
• Kiegészítő szolgáltatások biztosítása, melyek a kezelés és rehabilitáció elősegítését szolgálják. Ilyen szolgáltatásnak minősül például a sürgősségi betegszállítás, a rehabilitációs kezelésekre való eljutás segítése, amennyiben szükséges kísérő személy biztosítása ezen alkalmakkor vagy például a szállásköltséggel kapcsolatos támogatás.

Kompenzáció:

• A kártérítési átalányösszeg bevezetése a 2001-es törvény egyik jelentős újításának tekinthető. Kezdetben 70.000 dollárban maximálták az összegét, de ez a határ időszakonként módosul a fogyasztói árindex alakulását követvén.[21] A kompenzáció ezen formájához való hozzájutásnak két konjunktív feltétele van. Csak abban az esetben van lehetőség az igénybe vételére, ha a sérelem 2002. április 1-jét, azaz a törvény hatályba lépését követően keletkezett. A másik feltétel pedig az, hogy a baleset következtében legalább 10 %-os képességcsökkenésnek kell bekövetkeznie. A felső és alsó összeghatáron belül mozogva a sérelem súlyosságához igazodva történik az összeg megállapítása.
• Szintén a kompenzációs eszközök közé sorolható a heti járadék is, amely a kiesett kereset pótlására szolgál. A járadék összegének alapjául a sérelmet szenvedett személy balesetet megelőző keresete szolgál. Nem számítható be a kereset megállapításakor az az időszak, amikor nem fizetett betegszabadságot vett igénybe a károsult, továbbá az az időtartam sem, amely alatt korábban heti járadékban részesült. Azon idénymunkások is jogosultak lesznek a járadékra, akiknek a személyes sérelme a foglalkoztatásuk alatt vagy legkésőbb annak megszűnését követő két héten belül következett be. A heti járadék összege vagy a munkaképtelenség fokához igazodik vagy a minimálbér 80 %-át fizetik ki attól függően, hogy a károsult számára melyik kedvezőbb.
• Halál esetére szóló támogatást biztosít a temetési segély, valamint a túlélő házastárs illetve 18 éven aluli gyermek számára biztosítandó kompenzációs összeg.

2.2.3. Az egészségügyi ellátás során bekövetkezett sérelmekkel kapcsolatos igényérvényesítés

2.2.3.1. Az IPRCA hatálya alá tartozó igények[22]

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az Új-Zéland határain belül balesetet szenvedettek személyes sérelmei tartoznak a rendszer keretében kompenzálható károk közé. Az IPRCA rendelkezései közül a dolgozat témájának szempontjából azok relevánsak, melyek az egészségügyi ellátás során bekövetkező balesetekkel[23] kapcsolatosak és arra adnak választ, hogy milyen feltételek fennállása esetén tartozik egy egészségügyi ellátás során bekövetkező káresemény a törvény hatálya alá. Ahhoz, hogy az elszenvedett sérelem egészségügyi balesetnek minősüljön három feltételnek kell megfelelnie:

• a károsult sérelmét valamilyen kezelés igénybevétele okozta
• a kezelésben egészségügyi specialista vagy az ő felügyelete alatt álló személy részesítette a károsultat
• a sérelem úgynevezett orvosi hiba[24] vagy orvosi baleset[25] következtében állt elő

A törvény az egészségügyi baleseteknek két formáját különbözteti meg. Az egyik az orvosi hiba következtében előállott károsodás. Ez nagyban hasonlít a hagyományos kártérítési rendszerekből ismert felróhatóságra, ugyanis akkor beszélhetünk orvosi hibáról, hogyha a kezelést végző orvos nem tartotta be a kezelés szokásos rendjét és nem úgy cselekedett, ahogy az az adott körülmények között ésszerűen elvárható. Nem minősül orvosi hibának az, ha a kezelés nem valósította meg a kívánatos eredményt, továbbá az sem, hogyha a kezelést követően bebizonyosodik, hogy egy más típusú kezelés jobb eredményt hozott volna.

Az egészségügyi balesetek másik formája az orvosi baleset, amelyet az orvosi kezelés káros következményeként definiál a törvény. Ahhoz, hogy egy káresemény orvosi balesetnek minősüljön szükséges, hogy a beteget egy egészségügyi specialista részesítse megfelelő, szabályos kezelésben, annak a valószínűsége, hogy a kezelés kedvezőtlen következményekkel fog járni ne legyen számottevő[26] továbbá, hogy az előállott káros következmény súlyosnak minősüljön.[27]

2.2.3.2. Az igényérvényesítés szabályai

Ahhoz, hogy egy egészségügyi baleset áldozatává vált személy kártérítésben részesüljön, kompenzáció iránti kérelemmel kell fordulnia az ACC-hez. A kérelemben meg kell jelölni, hogy milyen sérelmet szenvedett és azt is, hogy mi a kártérítésre való jogosultságának az alapja, hogy miért is tartozik az ő sérelme az IPRCA hatálya alá. A kérelem benyújtásának határideje a baleset bekövetkezésétől számított 12 hónap. Bár az ACC pusztán amiatt, hogy a kérelmező elmulasztotta a fent említett határidőt nem utasíthatja el automatikusan a kérelmet, de abban az esetben, hogyha a kérelem késedelmes benyújtása, az eltelt hosszú idő akadályozza a testületet a megfelelő döntés meghozatalában, akkor erre hivatkozással elutasíthatja azt. Az ACC kérheti a kérelmezőtől, hogy a sérelemmel kapcsolatos lényeges kérdésekre adjon választ valamint, hogy csatoljon be bizonyos a testület által kért iratokat, például orvosi leleteket.

A kérelem beérkezésétől számított 2 hónapon belül a testületnek meg kell vizsgálnia a kérelmet. A vizsgálat megtörténtét követően az ACC vagy a döntés meghozataláról értesíti a kérelmezőt és ismerteti annak tartalmát, vagy arról, hogy a döntés meghozatalához időre és további kérdések tisztázására van szükség. A döntés meghozatalára vonatkozó végső időhatár a kérelem benyújtásától számított 9 hónap.[28]

Amennyiben a kérelmet elutasítják kötelező ennek okait feltárni, továbbá kötelező tájékoztatni a kérelmezőt a felülvizsgálati kérelem benyújtásának lehetőségéről, valamint a felülvizsgálat előterjesztésének határidejéről.

Abban az esetben, hogy ha a sérelem orvosi hiba miatt következett be az ACC köteles a döntéséről tájékoztatni mindazon egészségügyi szolgáltatót, specialistát vagy szervezetet, amelyeknek vagy akiknek a tevése vagy mulasztása a kérelem alapjául szolgált.

2.2.3.3. A felülvizsgálat folyamata[29]

A sérelmet szenvedett személy abban az esetben kérhet felülvizsgálatot, ha a kérelmét az ACC elutasította vagy ha indokolatlanul késedelmeskedett a döntés meghozatalával. A felülvizsgálati kérelmet írásban, a vitatott döntés kézhezvételétől számított 3 hónapon belül kell benyújtani.

A kérelem beérkezését követően az ACC független bírálókat jelöl ki, akiknek a feladata egyrészt az, hogy az eset körülményeit újra megvizsgálják, másrészt pedig meghallgatást kell tartaniuk az esettel kapcsolatban. A meghallgatáson az ACC képviselői is megjelennek, valamint, ha valószínűsíthetően orvosi hiba miatt következett be a sérelem, akkor azon egészségügyi szolgáltatók képviselői is, amelyek által nyújtott kezelés miatt a sérelem bekövetkezett. A meghallgatást követően a független bírálónak 28 napja van, hogy meghozza a döntést, melynek során teljesen függetlenítenie kell magát attól az eljárástól, azoktól az érvektől, amely alapján az ACC meghozta a vitatott döntést. A független bíráló döntésével szemben is van helye jogorvoslatnak, mellyel a kérelmező, az ACC vagy akár az érintett egészségügyi szolgáltató[30] is élhet és amelyet a kerületi bírósághoz kell benyújtani.

Fontos megemlíteni, hogy bár nagyon szűk körben, de bizonyos esetekben van arra lehetőség, hogy a károsult amellett, hogy az ACC-n keresztül kompenzációhoz jut bírósághoz forduljon a károkozás feltűnő jogellenessége miatt a kár tényleges összegét meghaladó kártérítés[31] iránt. Ezt az összeget a károsult nem az őt ért személyes sérelem kompenzációjaképpen kapja, hanem a károkozói oldalon felmerülő, kirívóan jogellenes magatartás miatt. Mint említettem erre csak limitált esetkörben van lehetőség, amennyiben a károkozót bűnös szándék, bosszúvágy vezérli vagy önkényesen figyelmen kívül hagyja a sértett alapvető jogait.

2.3. A rendszer értékelése

A felróhatóságot nem vizsgáló kompenzációs rendszer általános jellemzőinek és egyik mintaállamának bemutatatását követően szeretném értékelni a modellt az előnyös és hátrányos tulajdonságok számba vétele révén. Mindenekelőtt nagy pozitívumként emelném ki az igényérvényesítési eljárás egyszerű, gyors és költséghatékony voltát.

• Az eljárás lényegesen egyszerűbb lesz a hagyományos bírósági kártérítési rendszerekhez képest, ugyanis a kompenzáció odaítéléséhez elegendő azt bizonyítani, hogy a beteget az egészségügyi beavatkozással vagy annak elmaradásával összefüggésben kár érte. A talán legnehezebben bizonyítható felróhatóság nem kerül vizsgálatra.
• Emellett az eljárás lényegesen gyorsabb az évekig elhúzódó peres eljárásokhoz képest. Ez magyarázható egyrészt az előbbi pontban említettekkel, melynek révén a bizonyítás egyszerűbb, a döntés sokkal kevesebb vizsgálódást igényel, mint a hagyományos rendszerekben. Másrészt azzal, hogy az igények elbírálása kikerül a lassú és túlterhelt bíróságok hatásköréből és egy külön erre a célra felállított adminisztratív testület feladatává válik. Ugyanakkor a jogorvoslathoz való jog sem szenved csorbát, hisz a testület döntéseivel szemben lehet felülvizsgálatot kérni és végső fokon a bírói út sincs elzárva a féltől. Harmadrészt azzal, hogy az eljárás lefolytatásának törvényben meghatározott határideje van, így például Új-Zélandon a kérelem beérkezésétől számított legkésőbb 9 hónap múlva meg kell születnie a döntésnek.
• Az eljárás adminisztratív költségei is lényegesen alacsonyabbak a hagyományos rendszerekénél. A skandináv országokban körülbelül 700 € az eljárás összadminisztratív költsége. Ezzel szemben a hagyományos kártérítési rendszerekben ha csak a két fél ügyvédi költségeit összegezzük már akkor is legalább 30.000 €-s összeget kapunk.[32] Az Egyesült Államokban pedig azt mutatják a tapasztalatok, hogy az ügyvédek az olyan ügyeket, ahol a kártérítési összeg várhatóan nem éri el az 50.000 $-t el sem vállalják a várhatóan magas költségek miatt.[33]
• Az alacsony adminisztratív költségeknek van még egy nagyon pozitív hozadéka, nevezetesen az, hogy a kártérítési összegeknek lényegesen nagyobb aránya jut el ténylegesen a károsulthoz, mint a bírósági kártérítési rendszerekben. A felróhatóságot nem vizsgáló kompenzációs rendszerekben körülbelül a 80%- a, míg a hagyományos rendszerekben csak 40%- a, az összeg nagyobbik részét ugyanis felemésztik az eljárás költségei.[34]

A modell további előnyös tulajdonságai az alábbiakkal foglalhatóak össze:

• A rendszer alapvető jellemzői között került említésre, hogy a betegeknek az egészségügyi ellátása során keletkezett valamennyi kárát olyan balesetnek tekintik, amely a biztosítási szerződés hatálya alá tartozik és igényt lehet érvényesíteni vele kapcsolatban. Ennek folyományaként sokkal több igényérvényesítési eljárás zajlik le, mint ahány pert megindítanak a hagyományos rendszerekben. Ennek ellenére így is lényegesen kisebb a rendszer fenntartási költsége, mivel a kártérítésként megítélt összegek limitáltak és jóval alacsonyabbak, mint a bírósági kártérítési rendszerekben. Számadatokkal alátámasztva: Svédországban a modell bevezetése óta ugyan 50 %- kal magasabb az igényérvényesítéseknek  az orvosok számához viszonyított aránya, mint az Egyesült Államokban. Viszont az egészségügyi ellátás során keletkező károk kompenzálására fordított összeg az egészségügyi ellátás összköltségének 0,16 %- át teszi ki. Ez pedig kevesebb, mint a tizede az Egyesült Államokban hasonló célra fordított összegeknek.[35]
• Ami véleményem szerint még ennél is fontosabb előnye ennek a megoldásnak az, hogy nem alakít ki érdekellentétet, ellenszenvet az orvos és a beteg között. Itt ugyanis nincs per, amelyben ahhoz, hogy a beteg megkapja a pénzt mindenáron el kell lehetetleníteni az orvost, ahol be kell bizonyítania, hogy nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, hogy vétett a szakmai szabályok ellen. Az egészségügyi szolgáltatók itt nem ellenérdekeltek abban, hogy a károsult megkapja a megfelelő kompenzációt két okból sem.

-Egyrészt azért, mert az intézményeknek nem kell attól tartaniuk, hogy a károsult sikeres igényérvényesítése rájuk közvetlen pénzügyi hatással lesz. Itt ugyanis megvan a kompenzációs összeg fedezete és nem fordulhat az elő, hogy az egészségügyi szolgáltató költségvetéséből kell a hiányzó összeget pótolni. Nem úgy, mint a felróhatósági rendszerekben, ahol a biztosítók  meghatározzák a kártérítési összeg felső határát mind káreseményenként mind évenként és az esetleges különbözetet az egészségügyi szolgáltatónak kell fizetnie. Sőt még az is előfordulhat, hogy a biztosító visszkereseti jogát érvényesíti és ezzel teljesen ráterheli a kártérítési összeget a szolgáltatóra.

-Másrészt azért sem, mert a szolgáltatóknak nem kell attól tartaniuk, hogy egy nagy közérdeklődésre számot tartó „műhibaper” következményeként jelentős presztízscsökkenést szenvednek, ez az eljárás ugyanis nem kap nyilvánosságot.

A felróhatóságot nem vizsgáló kompenzációs rendszer árnyoldala:

• Egyrészt abban ragadható meg, hogy a szankcióként alkalmazott kártérítés egyik alapvető funkciója, a prevenciós hatása elvész. Az egészségügyi szolgáltatók ugyanis nincsenek arra ösztönözve, hogy tegyenek meg mindent a hasonló esetek elkerülése érdekében. Éppen az előző pontokban említett rájuk nézve előnyös jellemzők miatt, nevezetesen, hogy nem kell tartaniuk attól, hogy az igényérvényesítés rájuk közvetlen pénzügyi hatással lesz, valamint a nagy nyilvánosság miatt elszenvedett presztízscsökkenéstől sem.
• Másrészt ott érhető tetten, hogy igaz, hogy sokkal több igényt érvényesítenek és többen jutnak kompenzációhoz, viszont a rendszer működőképességének biztosítása érdekében a kártérítési összegek limitáltak és lényegesen alacsonyabbak, mint a hagyományos bírósági kártérítési rendszerekben.[36] Ez véleményem szerint hasonló problémákat vet föl, mint az Egyesült Államok egyes államaiban bevezetett felső összeghatár a nem vagyoni károk tekintetében. Vagyis: előnyös, hogy az alacsony adminisztratív költségek miatt a kisebb sérelmek miatt is eljárást indítanak a károsultak, megkapják a kompenzációt és jóval többen kapják meg, mint a hagyományos rendszerekben. Ugyanakkor az összegek limitált volta miatt a jelentősebb sérelmet szenvedettek nem kapják meg a megfelelő kártérítést. Így tulajdonképp a rendszer működőképességéért a legjelentősebb kárt elszenvedettek fizetnek. Viszont az ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos, az amerikai helyzet vizsgálatakor kifejtett álláspontomon itt sem kívánok változtatni. Emellett itt is vannak olyan igények, amelyek nem tartoznak a kompenzálható károk körébe és az utóbbi években már a felróhatóságot nem vizsgáló rendszerekben is érvényesülő tendencia, hogy szűkítik a kompenzálható károk körét.

Összességében azt mondhatom, hogy a no-fault compensation system sem tökéletes, ugyanis számos kedvező tulajdonsága mellett ennek a rendszernek is megvannak a gyenge pontjai. Úgy gondolom, hogy tökéletes rendszer nem létezik, és amikor azt a kort éljük, hogy az egészségügyi felelősségbiztosítás  a világ legtöbb országában komoly problémákkal küzd és nemhogy nem tökéletes, hanem lassan már nem is működőképes nem is arra kell törekednünk, hogy tökéletes rendszert alkossunk. Sokkal inkább arra, hogy a rendszereket úgy változtassuk meg, hogy működőképességüket visszanyerjék és a felelősségbiztosítás jogintézménye betölthesse az eredeti funkcióját. Mivel a történelmi, gazdasági, társadalmi hagyományok és adottságok országonként különbözőek, nincs egyetlen olyan modell sem, amely valamennyi állam esetében megoldást jelenthetne, így a felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszerre sem így kell tekintenünk. Viszont mindenképp megfontolandónak tartom a válsággal küzdő országok rendszereinek megreformálása során a no-fault compensation system eredményeinek figyelembe vételét,  átvételét, természetesen az adott ország viszonyainak megfelelően módosítva.