• Bemutatkozás
• Aktuális szám
• Archívum
• Szabályzat
• Kapcsolatok
• Impresszum

Jog, vallás és retorika

Szerző: Gulyás Ábel-Matura Tamás

Gulyás Ábel – Matura Tamás[1]: Nótári Tamás: Jog, vallás és retorika.

Az ókor legjelentősebb szónoka, Marcus Tullius Cicero Kr.e. 63-ban mondta el védőbeszédét a következő évre consullá, a római állam legfőbb vezetőjévé választott, Lucius Licinius Murena védelmében, akit a választási küzdelemben alulmaradt vetélytársai választási csalással, vesztegetéssel (ambitus) vádoltak. Az esküdtszék felmentette Murenát, aki így 62 elején megkezdhette hivatali működését, s átvehette az előző év consulának (és perbeli védőjének) Cicerónak a hivatali örökét.

Nótári Tamás monográfiája a Pro Murena tükrében mutatja be a római jogi gondolkodásban szorosan összefonódó három elemeket: a jogintézmények kialakulása során igen fontos vallási gyökereket és a jogérvényesítés során, a peres eljárás rendjében a mainál jóval nagyobb szerepet játszó retorika művészetét. E tekintetben elengedhetetlen a történeti, a jogi, a vallási és a retorikai aspektusok összevetése, a szerző ennek megfelelően egyszerre elemzi jog-, irodalom- és vallástörténeti, valamint retorikai és filológiai oldaláról a szóban forgó jogintézményeket.

Írásunk célja nem a könyv részletes elemzése, komplex okfejtéseinek rekonstruálása és elhelyezése a római jog és az ókortudomány nemzetközi szakirodalmában, amelyen belül a szerző e munkájával a „Cicero és a római jog” témakörrel foglalkozó monográfiák sorában minden bizonnyal jelentős helyet vívott ki magának. (Annál is inkább, mivel Nótári könyve a magyar nyelvű kiadással egy időben némiképp rövidített formában külföldön angol nyelven is megjelent: Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro Murena. Passau, Schenk Verlag, 2008.)

A szerző a Pro Murena két paragraphusának elemzése kapcsán mutatja be a római gondolkodásban – kiváltképp az archaikus és preklasszikus kor jogi gondolkodásában – elválaszthatatlan egységet képező három szféra kapcsolódási pontjait. E tekintetben elengedhetetlen a történeti, a jogi, a vallási és a retorikai aspektusok összevetése, a szerző ennek megfelelően egyszerre elemzi jog-, irodalom- és vallástörténeti, valamint retorikai és filológiai oldaláról a szóban forgó forrásokat. Ezen interdiszciplináris elemzésmód a Jog, vallás és retorika alapvető vezérfonala, így a védőbeszéd több irányból történő megközelítésével komplex, a Pro Murena keletkezésének körülményeit bemutató monográfia születhetett meg. 

A munka három fő részre tagolódik, az első, „A Pro Murena történeti, jogi és retorikai háttere” címet viselő, hét alfejezetre osztott fejezet Marcus Tullius Cicero életének és munkásságának áttekintését követően az oratio történeti hátterét világítja meg.[2] Az  i. e. 63-as évi consuli választáson induló Murenát, választási csalással kapcsolatos vádakkal illették, és amelynek eredménye képpen Rómában veszélyes közjogi helyzet alakult ki. Külön kiemelendő a cicerói beszéd elhangzása pontos időpontjának meghatározásáról szóló elemzés. Az oratio szerkezete kapcsán megismerkedhetünk az antik retorika gyakori és sajátos stratégiájával, miszerint az ékesszóló, ünnepélyes védő először önmagát kívánja tisztázni.  A harmadik alfejezet a quaestio de ambitu kialakulását és sajátosságait teszi elemzés tárgyává.

A következőkben Quintus Tullius Cicero művének, a Commentariolum petitionis, azaz A hivatalra pályázók kézikönyve, a ránk maradt legrégebbi, Kr.e. 64-ben keletkezett kampánytaktikai irat érdekfeszítő szerepével és jelentőségével ismerkedhetünk meg. Ebben Quintus, Marcus Tullius Cicero öccse szolgál bátyjának tanácsokkal ahhoz, hogy milyen stratégiával nyerheti meg a consuli választásokat. A consul választás Rómában különös jelentőségűek voltak, hiszen a consulok meghatározó befolyással rendelkeztek a Birodalom politikájára, és a mindennapokra is. Quintus intelmeiben gyűjtötte össze a consuli tisztség elnyeréséhez szükséges tudnivalókat, amelyek még modern korunk viszonyaihoz is meglepően hasonlítanak. A Commentariolum a tömegek befolyásolásának, az ismertség és népszerűség, a választók jóindulata megszerzésének válogatott módszereit mutatja be. Quintus szerint a tisztség elnyerése érdekében a pályázónak semmilyen trükktől, hamis ígérettől, hazugságtól, és színleléstől nem szabad visszariadnia.

A római köztársaság korában a vagyoni cenzuson alapuló ún. comitia centuriata választotta a birodalom legfőbb vezetőit. A rendszer lényege abban állt, hogy a lakosságot vagyoni helyzetüktől, jövedelmüktől függően katonai/politikai egységekbe (centuriákba) sorolták. A gazdagabbak „századai” természetesen nem érték el a száz főt, míg a nincstelenek egyetlen centuriája létszámában legalább akkora volt, mint az egész első osztály, vagyis az arisztokrácia nyolcvan centuriája összesen. A centuriák száma annál nagyobb volt, minél gazdagabb személyekből álltak, így sikerült elérni, hogy a vagyontalanokat együttvéve is csak öt centuria képviselte. A szavazás centuriánként zajlott, méghozzá „felülről lefelé”. Ez azt jelenti, hogy először a gazdagabbak szavaztak, és utána a szegényebbek, a lakosság jó részét kitevő vagyontalanok pedig legutoljára. A szavazatokat centuriánként összesítették, és egy ilyen egység végül csak egy „igen” vagy „nem” szavazatot képviselt az azon belül kialakult többségtől függően. A szavazatokat folyamatosan, nem a választás végén számolták, és a szavazást csak addig folytatták, míg egy jelölt el nem érte az ötven százalék plusz egy szavazatot. Vagyis a „felülről lefelé” történő szavazás rendje miatt legtöbbször az arisztokrácia és a kereskedelemből meggazdagodott lovagrend szavazata elég volt a győzelemhez, a többi választópolgár már nem is járulhatott az urnákhoz. Ne feledjük: Róma köztársaság volt, de nem demokrácia! A kampánycsendet a rómaiak nem ismerték, de a választókat természetesen sokkal hatékonyabban lehetett a kampány során befolyásolni. Pompeiiből maradtak ránk bizonyos, vakolatra festett választási hirdetmények. E hirdetésekre saját iparág szakosodott, olykor szignálták is e hirdetményeket, és innen tudható, hogy gyakran ugyanaz a reklámcég két ellentétes félnek is felajánlotta szolgáltatásait. A kampánystratégia legkorábbi összefoglalója Quintus Tullius Cicero, a híres szónok öccse volt, aki „A hivatalra pályázók kézikönyve” (Commentariolum petitionis) című munkájában összegezte tanácsait, a pozitív és negatív választási kampányra vonatkozó instrukcióit, amelyek részben máig érvényesek.[3]

A negyedik alfejezetben Lucius Licinius Murena pályafutását mutatja be a szerző, majd ismerteti Cicero res militaris, azaz a katonai erényekkel kapcsolatos gondolatait. A híres szónok a hadvezér elsőbbségét hangoztatja mind a iurisprudentia, mind az eloquentia terén, bár a Corpus Ciceronianum más forrásaiban már messze nem értékeli olyan sokra a háborús dicsőséget, ahogy azt Pro Murenában, valószínűleg Murena érdekében hangsúlyozta. Az ötödik alfejezetben a 63-as választáson alulmaradt Servius Sulpicius Rufus pályája, illetve Cicero iurisprudentiához és művelőihez fűződő viszonya rajzolódik ki az olvasó előtt. A perfectus orator eszméje Cicero ideális szónokról vallott gondolatait összegzi, külön ismertetve az ókori szónokképzés és szónoklástan jellemzőit. Mint oly sok mindenben, a szónoklattanban is felfedezhető az ókori görögök hatása, így természetesen Sokrates, Platon és Arisztotelész mellett Lykurgos, Pittakos, Gorgias és Thrasymakhos tanításaival is megismerkedhetünk.

A Jog, vallás és retorika második fejezete, öt további alfejezetre tagolódik, amelyekben a jogtörténeti megközelítés mellett külön hangsúlyt kap a filológiai szemléletmód is, azaz a beszéd elemzése kerül középpontba. A fatum fogalmát elemző passzusban a kifejezés jelentésének eredetét, etimológiai hátterét vizsgálja meg a szerző. A vetés istennőjének Ops Opifera-nak szentelt templom dedicatiója, illetve a tiszteletéhez kapcsolódó ünnepek rendje szolgál példaként a legis actio sacramento in rem, a római vallási és jogi aktusok szövegközpontúságára. „Az elmondandó szavak előre meghatározott, pontos rend szerint közölt, szabatos formájának” elve egyaránt meghatározta a vallási és a jogi eljárásokat. E vizsgálódás jelentősebb merituma a római jog mindmáig egyik legvitatottabb kérdésének, a legis actio sacramento in remnek az eredetéről felállított hipotézis, ami a beszéd 26. paragrafusában leírt, az ingatlanok vindicatiójának szertartása kapcsán fogalmazódik meg. A szerző által elemzett példákból egy sajátos, a legis actiós eljárás eredete kapcsán hagyományosan megkülönböztetett magánharc- és szakrális elmélet sajátos, ezek elemeit szintézisbe foglaló rendszer bontakozik ki. A legis actio sacramento in rem eredetét vagy a magánharcban, vagy a szakralitásban kereső és jórészt egymás ellenében megfogalmazódó elméletek Nótári szerint éppen egymást erősítő, feltételező, egyazon irányba mutató elméletté integrálhatók. A szakrális elem a vindicatio eljárásában világosan megragadható egyfelől az eskü, másfelől az elmondandó carmen szó szerinti betartásának követelményében. A harc motívuma mind a vindicatio etimológiájában, mind pedig a lándzsa használatában megmutatkozik – a lándzsa használata kapcsán ugyanakkor Nótári rámutat azon szakrális többlettartalomra, amelyet az archaikus civiljogi perben is figyelembe kell vennünk. Mindezek alapján – hosszabban elemezve a civiljogi per és a ius fetiale, vagyis a béke és hadüzenet jogának párhuzamait – azon véleményre helyezkedik, hogy eredetileg a legis actio sacramento in rem eljárását is a fegyverekkel megvívott ordalium vezette el az általunk is ismert stádiumba.[4]

A Pro Murena huszonhetedik paragraphusát elemzi a munka harmadik fejezete. Nótári a házassági jog jellemzőit bemutató elemzésében Cicero nyomán az eljegyzés sajátosságait, és az ahhoz fűződő fogalmakat gyűjti egybe, majd áttér a házasság és a manus, a férj feleség feletti hatalmának megszerzése közötti viszonyra.[5] A manus megszerzése Gaius alapján három módon volt lehetséges: az usus, a confarreatio és a coemptio útján. Az előző fejezetekhez hasonlóan, itt is etimológiai, jogtörténeti és filológiai aspektusból veti egybe a mű az elemzések tárgyát, visszautal a flamen Dialisra, s így többek között – ismereteink szerint a jogi szakirodalomban elsőként – szervesen beilleszti a flamen Dialis szerepét a házassági szertartásba, amivel egyúttal a római papság e jelentős reprezentánsának helyét is pontosabban meghatározza a ius sacrum körében.[6]

A harmadik fejezet harmadik alfejezete az interpretatio, mint fogalom etimológiai elemzését, és a hozzá fűződő jelentéstartalmak kialakulásának, változásának forrásokra támaszkodó bemutatását tartalmazza. A „Summum ius summa iniuria” proverbium jelentősége Rotterdami Erasmus munkásságában, azon belül az Adagia című mű kapcsán alkotja a kötet következő alfejezetét. Erasmus e fogalom elemzésekor Cicero több szövegére támaszkodik, így a Pro Murenára is. E gondolat távoli, de figyelemreméltó előképe a Radbruch-formulának. A „ius est ars boni et aequi” alapelv kapcsán, amelyet először Celsus fogalmazott meg, és amely Ulpianus közvetítésével maradt ránk a Digestában, a szerző hosszabban időz Ulpianus jogelméleti fejtegetéseinél, amelyek szerint a jogászoknak mintegy papi hivatásként kell foglalkozásukat gyakorolniuk, hiszen az igazságot kell tisztelniük, a jó és a méltányos ismeretét terjeszteni, a jogost a jogtalantól, a megengedettet a tilostól elválasztva. Nótári rámutat, hogy az ulpianusi suum cuique tribuere-elvvel egybecseng a cicerói Topica azon helye, ahol Cicero a ius civilét úgy határozza meg, mint az egyazon államba tartozók számára, javaik megtartásának céljából megalkotott aequitast. Ezt követően kategorizálja az aequitasra vonatkozó szöveghelyeket Cicero életművében, és megállapítja, hogy bizonyos esetekben az aequitas mint a ius ellentéte szerepel, más esetekben az aequitas–ius–lex hármassággal lehet találkozni, másutt az aequitas nem egyéb, mint a jogértelmezés eszköze, megint máshol pedig az aequitas mint a ius szinonimája, a iustitia egyik megjelenési formája kerül említésre.[7]

A Jog, vallás és retorika koncepciója, a számos aspektusból megvizsgált szöveghelyek nem tették könnyűvé a szerző munkáját, mégis joggal érezhetjük úgy, hogy Nótári Tamás képes volt jól eleget tenni az önmaga által felállított magas követelményeknek. Nagy erénye a műnek, hogy a gyakorlatban is sikerrel megvalósította a kötet alapkoncepcióját, az interdiszciplináris, komplex elemzést, amelynek eredménye a koherens, a vizsgált aspektusok között fennálló kapcsolatokat és összefüggéseket bemutató monográfia.  Külön említést érdemel – bár a szerzőnél már megszokhattuk – a részletes jegyzetapparátus, a gazdag bibliográfia és forrásmutató. A könyv szakmai, tudományos megalapozottságát tovább mélyíti a latinul és magyarul egyaránt közölt idézetek citálása. A Jog, vallás és retorika nyomdai kivitele, igényes tipográfiája a kiadót dicséri. Amellett, hogy a mű elsősorban a tudományos olvasóközönség számára született meg, a római kultúra és jog iránt érdeklődő laikus olvasóközönség számára is érdekes olvasmányélményt nyújthat.